Cherry Blossom 21.

A pénteki ünneplés után a hétvége is nagyon jól telt. Hétfőn újult erővel mentem be dolgozni, a lelkesedésem pedig egész nap kitartott, egészen addig, amíg a cégtől kifelé jövet meg nem láttam egy ismerős arcot, amivel már rég nem találkoztam.

Talán az lett volna a legjobb, ha eltűnök, mielőtt még észrevesz, de a meglepetéstől teljesen ledermedtem, a következő pillanatban pedig egyenes a szemembe nézett. Még ekkor sem tudtam működésre bírni a lábaimat, ő pedig szépen lassan közelített felém. Csak akkor tudtam újra megmozdulni, amikor már mindössze karnyújtásnyira voltam tőle, így amikor elindultam, ő utánam nyúlt, és a karomnál fogva maga felé fordított. Igyekeztem kerülni a tekintetét, mert túlságosan sok érzelem és emlék kavarodott bennem hirtelen, amit nem szerettem volna az új életembe behozni. Miért kell nekik időről időre felbukkanni, hogy figyelmeztessenek, sosem tudom őket hátrahagyni?

- Nem ismersz meg, Daniela? – kérdezte az anyám, aki továbbra sem engedte el a karomat, miközben erőszakosan kutatta a tekintetemet. Végül nyeltem egy nagyot és ránéztem.

- De igen – feleltem összeszorított fogakkal. – Megismerlek.

- Akkor miért nem köszönsz? – kérdezte, és a hangjából érződött a számonkérés.

- Ugyan, miért kellene köszönnöm neked? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Mert az anyád vagyok, és tisztelettel tartozol nekem.

- Mit kellene tisztelnem benned? – szerettem volna az arcába üvölteni a kérdést, ezzel szemben, a düh, ami szétfeszítette a lelkemet, elfojtott suttogásként tört ki belőlem.

- Azt, hogy megszültelek – hajolt közelebb, aminek köszönhetően megéreztem az illatot, ami körbelengte a gyerekkoromat: az alkohol és cigaretta szaga keveredett a dohos házzal.

- Nem kértem, hogy megszülessek – feleltem, majd egy mozdulattal kirántottam a karomat a szorításából. – És nem jár tisztelet neked csak azért, mert megszültél. A tiszteletet ki kell érdemelni.

Mélyen a szemébe néztem, ahogy kiejtettem a szavakat, hátha ezzel egyszer és mindenkorra sikerül végre megértetni, hogy amit csinálok, az nem csupán gyerekes duzzogás. Nem vágyom arra, hogy folyamatosan fel-felbukkanjanak az életemben. Szeretnék végre örökre megszabadulni tőlük, hogy éljem a saját életem, amit olyan sokáig nem hagytak.

Szép lassan hátrálni kezdtem, majd megfordultam, és sietős léptekkel ott hagytam őt. Már egy jó pár méter volt köztünk, amikor utánam kiabált:

- Nem is érdekel, hogy miért jöttem? – mivel erre a kérdésre tudtam a választ, csak elengedtem a fülem mellett. Gondoltam, ugyanazt akarta, mint az apám a legutóbbi látogatásánál – pénzt, ami "jár nekik". – Nem a pénzedért jöttem – kiáltotta. – Felőlem edd meg az egészet, amit keresel, nincs szükségem egy forintra se tőled! – a szavai hallatán megtorpantam, mert ez végre olyasmi volt, amire egyáltalán nem számítottam. – Jól hallottad – ismételte. – Hálátlan kis picsa vagy, ha rajtam múlna, többé látni sem akarnálak.

Keserű mosoly húzódott a szám szélére a kiejtett szavaktól. Össze se tudnám számolni, hogy hányszor hallottam már anyámtól ezeket a szavakat: látni sem akarlak, jobb lett volna, ha meg sem szüllek, nem érdemled meg az életet, és ezek még a szebb változatok voltak. Apámmal szemben anyám mindig is büszkébb volt: ő nem kért, nem könyörgött, legfeljebb elvett. Dühből. Büntetésből. Nem számít, mindig volt rá magyarázata.

- Ha nem lenne ilyen jó szívem, ide se jöttem volna – folytatta az ócsárlást, nekem pedig felszaladt a szemöldököm a szavak hallatán, és lassan megfordultam, hogy rá tudjak nézni. Szerettem volna az arcába olvasni, hogy mit is jelent az ő nagy szíve, noha tudtam, hogy semmi értelme. Egy nárcisztikussal nem tudod megértettetni, hogy mi rosszat tett. 

De nem ez volt az, ami miatt végül a torkomra forrtak a szavak, hanem a következő mondata, amit mindenféle bevezető nélkül vágott az arcomba: "Apád haldoklik". 

Fogalmam sem volt hogy kellene reagálnom. A szavak, és az arckifejezés, a gyűlölködő tekintet. Azt hittem, hogyha meghallom ezeket a szavakat, már nem lesz rám hatással, hiszen már rég megöltek bennem minden létező érzelmet . Mégis hatással volt. Anyám nem foglalkozott vele, hogy a szavak, amiket kiejtett a száján, mennyire voltak súlyosak, csak közölt velem, hogy talán napok kérdése, és meghal. És akkor örülhetek, végre egy szülővel kevesebb lesz az életemben. Mert mindig is erre vágytam, nem?

Nem. Én mindig is arra vágytam, hogy kettő szülőm legyen, a nulla helyett. Arra vágytam, hogy normálisak legyenek, hogy szeressenek, hogy megszidjanak, ha valami rosszat tettem. Mert ezt a szülők mindig szeretetből teszik, hogy megóvják a gyerekeiket. Az én szüleim sosem aggódtak értem, legfeljebb csak amiatt, hogy amit teszek, milyen hatással lesz az ő életükre. De ha megvolt a napi dózis, akkor már semmit sem számított, hogy a világon vagyok-e, vagy sem.

Őket biztosan nem érdekelte volna, ha haldokolom. De akkor nekem miért fáj mégis?

Anyám elmondta a kórház nevét, ahol apám fekszik arra az esetre, ha meg akarnám látogatni, végül pedig ő volt az, aki elment, és én maradtam, próbálva feldolgozni a szavakat.

Azt sem tudom, hogy jutottam haza. A fejem kavargott a sok gondolattól, és a sok érzéstől, amit nem is lett volna szabad éreznem.

- Jól vagy? – kérdezte Chris, amikor a vacsora után felhalmozódott edényeket mosogattam. – Egész nap olyan szórakozott vagy.

- Miért ne lennék? – kérdeztem vissza, és igyekeztem megütni egy vidám hangot, ami valahogy sokkal furcsábban, és teljesen idegenként hatott.

- Mert újra és újra elmosod a tiszta edényeket – mutatott Chris a kezemben tartott lábasra. – Ezt például már harmadjára sikálod át. Lassan lekopik róla a festék.

Lenéztem a mosogatóra, és megállapítottam, hogy Chrisnek valóban igaza van. Fogalmam sincs mióta nem volt már koszos edény a közelemben.

- Miért nem mondod el, mi a baj? – kérdezte halkabbra véve a hangját. Ahogy a szemébe néztem, láttam rajta, hogy bántja a dolog. Sóhajtottam egyet, majd miután elzártam a csapot és megtöröltem a kezem, leültem a konyhaasztalhoz, Chris pedig követte a példámat.

- Ne haragudj. Nem arról van szó, hogy nem akarom elmondani, csak még magamban is emésztem. Nem tudom, hogy mit gondoljak.

- Éppen ezért kellene kibeszélned magadból – mutatott rá. – June-nal van valami? Vagy megint Taemin az?

Megráztam a fejem, mire összekulcsolt karokkal előrehajolt.

- Saena? – felkaptam a fejem és kérdőn néztem rá. Hogy jön ide Saena? – Honnan tudhatnám? – tárta ki a karját. – Mozgalmasabb a szerelmi életed, mint egy szappanopera.

- Bár ne lenne az – feleltem a szemeimet forgatva. – Mindegy, nem ilyesmiről van szó. Anyám meglátogatott.

Chris reakciója láttán rájöttem, hogy miért nem siettem annyira a válaszadással – mert mindig, amikor szóba kerülnek a szüleim, dühös lesz. Persze nem rám, hanem rájuk, és ez bánt. Nem a szüleim miatt, hanem Chris miatt. Annyira szerettem Christ, és főként a mindig őszinte érzéseiért, amit sosem próbált meg leplezni -, legyen szó dühről, vagy szomorúságról -, mégis fájt így látni őt, főleg hogy miattam érzett így.

- Fogalmam sincs, mitévő legyek – ismertem el, miután beavattam Christ a frissen kapott információkba. – Azt hittem, hogy már tényleg magam mögött hagytam őket, de azzal nem számoltam, hogy ilyesmi történhet.

- Talán nem én vagyok az, akire hallgatnod kellene, de szerintem hagyd őket a fenébe – Chris hátradőlt a széken, összekulcsolt kezekkel, arcán pedig egy mélyről jövő undorral.

- És mi lesz, ha apám tényleg meghal? – kérdeztem halkan.

- Ki a francot érdekel? – emelte meg a hangját. – Nem érdemli meg egyik sem, hogy akár egy pillanatra is aggódj értük.

- Tudom, de… - fogalmam sem volt róla, hogyan tudnám megértetni a logikai gondolkodású Chrisszel, hogy az érzelmek, amik örök csatát vívnak a lelkemben, sokkal összetettebbek, minthogy hagyni tudnám őket?

- Oké, tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű – bólintott, ahogy végignézett rajtam. – Megérteni sosem fogom tudni, mert én képtelen vagyok felfogni, hogy tudsz törődni velük azok után, amit veled tettek. De tudom, hogy te nem ilyen vagy, és pont ez tesz téged ennyire jó emberré – megfogta a kezem, nekem pedig össze kellett szórítanom a fogaimat, hogy ne sírjam el magam. Bárcsak ne lennék ilyen! Bárcsak ne hatnának rám ennyire erősen az érzelmek, és el tudnám engedni az ilyen nehéz helyzeteket, ahogy Chris is mondja. – De ez az egész csak még jobban dühít – fújta ki a levegőt. – Szívem szerint azt mondanám, hogy várom a napot, amikor végre mindketten meghalnak, hogy esélyük se legyen újra felbukkanni az életedben – kikerekedett szemekkel néztem rá, mire védekezőn feltartotta a másik kezét, amivel nem fogta az enyémet. – De persze nem mondok ilyet. Tegyél, ahogy szeretnél, de tudod az én véleményem.

Tudtam, hogy Christől mindössze ennyire számíthatok, és így is hálás voltam, amiért mellettem állt. Mert hiába voltak durvák a szavai, tudom, hogy az aggodalom ébresztette benne ezeket a gondolatokat, egyszerűen csak nála máshogy nyilvánul meg, mint nálam.

- Jut eszembe – kaptam fel hirtelen a fejem. – Te még lógsz nekem egy beszámolóval.

Chris nem tetszőn felmordult, majd visszahúzta a kezét az enyémtől.

- Mi ez az egész? – vontam össze a szemöldököm. – Valami gond van Rinával? Mert abból, amit tőle hallottam, csúcsszuperül kellene érezned magad.

- Ne mondj ilyeneket – kérte meggyötört arccal. – Rina nagyon rendes lány, és csinos, csak…

- Csak? – vontam fel a szemöldököm. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy "csak nem Sera"?

- Dehogyis – rázta meg a fejét, amitől elöntött a megkönnyebbülés. – Nem érzek már semmit Sera iránt. Viszont… nem tudom, mi baj van velem. Miért nem tudnak megfogni a rendes lányok? Mint amilyen Rina, vagy akár te… - mutatott rám.

- Hát azért annak örülök, hogy nekem nem sikerült megfogni téged – szúrtam közbe.

- Jó, ennek én is – bólintott egyetértőn. – De érted…

- Nem tudom – sóhajtottam elgondolkozva. – Mi a baj Rinával?

- Rohadt sokat gondolkoztam ezen a kérdésen.

- És?

- És semmi. Semmi baj nincs vele. Semmi a világon. És talán pont ez a baj.

- És még én vagyok a furcsa – húztam el a számat.

- Egyszerűen unom őt – tárta ki a karját. – Egy rossz szavam sem lehet rá, de asszem, én nem ilyen kapcsolatra vágyom.

- Mármint egy jól működő, nyugodt kapcsolatra? – pislogtam várva a pillanatot, hogy megértsem, miről beszél.

- Miért a toxikus lányok tetszenek nekem? Mi a baj velem? – kérdezte mélyen a szemembe nézve, én pedig abban a pillanatban megértettem, hogy sosem fogom megérteni, miről beszél, mivel azt hiszem, még ő maga sem tudja.

- Hát ez az egész mai beszégetés igencsak félre ment köztünk – vontam le a következtetést. – Te nem érted meg azt, amit a szüleim iránt érzek, én pedig nem értem meg, hogy miért vagy érzelmileg mazochista.

- Dehogynem érted – ellenkezett. - Te sem tudod szeretni June-t, pedig tök rendes veled. Saena is az volt, mégis végig Taeminre vágytál, akivel csak mérgeztétek egymást. Vagy még most is ezt teszitek. Nem tudom, nem igazán értem a kapcsolatotokat.

- Azt senki – moyogtam. – De nem azért nem szeretem June-t, mert rendes. És Saenánál sem erről volt szó. Ez, az én esetemben sokkal inkább szól Taeminről.

- Lehet – vont vállat -, de lehet, hogy nem. Taeminnel már az első találkozásotokkor is összevesztetek.

- Ahhh – sóhajtottam frusztráltan, mire Chris halkan felnevetett.

- Jól van, békén hagylak – enyhült meg. – Nélam viszont lehet azért alakult ki, mert Kaya árnyékában nőttem fel, aki a legtoxikusabb nő, akit csak ismerek. Nem gondolod?

- Fogalmam sincs – gonddolkoztam el megleptten. – Lehet az ilyesmire hatással valakinek a nővére? Talán tényleg van benne valami. Mindenestere, lehet, hogy ezt a többiek előtt inkább nem említeném. Ha Soren meghallja, ki tudja mit hoz ki belőle.

- Jogos – értett egyet.

- Arra vizsont kíváncsi lennék, hogy Luca mit gondol erről – tettem még hozzá.

- Igen, talán ő tudna rá valami jó magyarázatot.

A következő néhány napban gondolni sem bírtam másra, csak a szüleimre, és ez teljesen felemésztett. Nem egyszerűen szórakozott voltam, de teljesen szétszórt is. Egy alkalommal úgy fél órán keresztül kerestem a fényvédőmet, szó szerint az egész lakást felkutattam, mert emlékeztem rá, hogy nem sokkal azelőtt még a kezemben volt.

- Miért van egy üveg ketchup a kád szélén? – kérdezte Yarin kisétálva a fürdőből, kezében tartva a ketchupos flakont, a nappaliban állok pedig kérdőn néztek egymásra, majd rám, amikor mélyet sóhajtottam.

Kikaptam Yarin kezéből a ketchupot, és a hűtőhöz sétáltam vele, majd bólintottam egyet, ahogy megláttam a fényvédőmet a hűtőben. Kicseréltem a két terméket, és figyelmen kívül hagyva Taemin értetlen pillantását, visszasétáltam vele a szobámba, mintha csak ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Őszintén sajnáltam mindenkit, aki próbált velem kommunikálni ezekben a napokban, a fejemben ugyanis újra és újra csak a magammal vívott párbeszédek zajlottak le. A nap egyik felében elhatároztam, hogy hallgatok Chrisre és hagyom a szüleimet a "fenébe", estére azonban valahogy mindig meggyengültem, és azzal a gondolattal feküdtem, hogy másnap elmegyek, és meglátogatom az apámat. Reggelre viszont mindig inába szállt a bátorságom, emiatt pedig hol bűntudatod, hol pedig frusztrációt éreztem.

A szókincsem a napokban lecsökkent a "tessék?" és a "mit mondtál?" kérdésekre, ez pedig Taehee anyukájának a figyelmét sem kerülte el.

Taehee szokás szerint csacsogott, azt hiszem valamit az idolokról, de mivel a gondolataim hol a kórház, hol pedig az egykori otthonom körül forogtak, nem tudtam volna tényleg megmondani, ha agyon vernek sem.

- Min gondolkozol ennyire? – kérdezte Moon asszony, amikor Taehee elment a mosdóba.

Igazából nem szerettem volna őt ezzel terhelni, de ahogy mindig, úgy ezúttal sem tudtam ellenálni annak, hogy kipanaszkodjam magam neki. Van valami Moon eommában, amitől minden gondomat szeretném vele megosztani, és ez a kapcsolatunk legelejétől jelen volt. Talán azért, mert mindig annyira érdeklődve hallgat, és talán mert érezteti velem, hogy akármit is érzek az rendben van.

Amikor Taehee visszajött a mosdóból, még mindig beszéltem, de látva, hogy mennyire komolyak vagyunk, nem szólt egy szót sem, csak leült a kanapéra, és csendben hallgatott.

Mire megtörtént ez a beszélgetés, már végleg elhatároztam magamban, hogy az lesz a legjobb, ha nem foglalkozom vele. Hiszen amikor elköltöztem otthonról, megígértem magamnak, hogy soha többé nem nézek vissza a hátam mögé. Csakhogy Moon eomma egyetlen kérdéssel újra ledöntött bennem minden elhatározást.

- Eszem ágában sincs befolyásolni a döntésed – felelte némi hallgatás után. – Csak egyetlen kérdésre válaszolj. Ne nekem, hanem magadnak. Ha nem mész el, hogy talán utoljára találkozz az apáddal, majd ne adj' Isten meghal – itt mélyen a szemembe nézett, amit én alig bírtam állni, majd némi töprengés után folytatta -, képes leszel rá, hogy harag vagy bűntudat nélkül nézz magadra?

Hirtelen egy hatalmas gombócot éreztem a torkomban, mert erre a kérdésre azonnal tudtam a választ.

- De miért? – kérdeztem halkan.

- Mert az apád – felelte gyengéden. – Még akkor is, ha valójában sosem volt az. Gyerekként, még ha rövid ideig is, de biztos vagyok benne, hogy szeretted őket, és vágytál a szeretetükre. Azt pedig biztosan tudom, hogy sokáig reménykedtél benne, hogy szeretnek téged. Ezek az érzések nem múlnak el csak egy döntés miatt. És ha képes vagy rá, hogy szembenézz velük, az az iagzi győzelem. Nem az, ha rájuk zárod az ajtót, és többé nem nézel feléjük. Mondhatjuk ezt úgy is, hogy a hátad mögött hagyod, de valójában csak elmenekülsz előle.

Hirtelen elöntött a szégyen érzése, és képtelen voltam rá, hogy a szemébe nézzek.

- Azzal sincsen semmi baj, ha ezt választod – tette hozzá kedvesen. – Senki nem hibáztatna érte, ha többé nem akarnád őket látni. De tudom, hogy te nem úgy gondolkozol, és érzel, ahogy a többi ember.

Az utolsó mondat hallatán automatikus mosolyra húzódott a szám. Elgondolkozva babráltam egy kiálló cérnát az egyik díszpárnán. Vajon azért van rám ekkora hatással minden, amit Moon asszony mond, mert ennyire bölcsnek találom, mert megíbzom benne, vagy azért, mert egy anyapótlékot látok benne, akire úgy érzem, hallgatnom kell? Mégis, ott, abban a pillanatban teljesen biztos voltam benne, hogy igaza van.

- De… De nem tudom, hogy elég erős vagyok-e, hogy ezt végig csináljam. Megkérhetném Christ, hogy kísérjen el, de ő nem érti, hogy miért van erre szükségem. Ami furcsa, mert ő nagyon közeli kapcsolatban van a családjával – nevettem fel keserűen.

- Talán azt tudja, hogy fontos a család, de a szeretet, amit irántad érez, a késztetés, hogy megóvjon téged… - kereste a szavakat. – Talán sokkal inkább a családtagjának tekint téged, mint a barátjának, nem gondolod? És a családjának az egyik tagját kell megóvnia, ha egy másik családtagtól, akkor tőle. Nem számít, hogy ki áll vele szemben, csak téged védelmez.

- Ebben van logika – bólintottam, mert ahogy végiggondoltam, hirtelen elöntött a melegség érzése Chrisre gondolva.

- Nagyon szép barátaid vannak – mosolygott Moon asszony. – De nem kell, hogy egyedül menj oda. Habár tudom, hogy Chris is minden fenntartása ellenére szívesen elkísérne, és magam is szívesen veled megyek.

- Tényleg? – kérdeztem nagyra nyílt szemekkel.

- Hát persze – mosolyodott el eomma, majd a kezébe vette az enyémet. – Nekünk is a családunk tagja vagy.

Most értettem csak meg, hogy az a sok könny, amit elhullattam az érzékenységemre hivatkozva, valójában nem gyengeség volt, hanem erő, szeretet, és hála, amit mind azok az emberek adtak nekem, akik mellettem álltrak. És ezekből az emberekből akkorra már rengeteget tudhattam magam mellett.

Végül másnap délelőtt a kórház előtt találkoztam Moon eommával. Ahogy az épület elé értem, szerettem volna azonnal sarkon fordulni, és többé vissza se nézni, de eomeonim, mintha csak megérezte volna, megfogta a kezem, és bevezetett a hatalmas és rideg kőtömbbe.

Nem sok alkalommal jártam életem során kórházba, legutóbb Lucával, amikor is önkéntes munkát vállalva segítettünk a kórházban fekvő beteg gyerekeknek, ez pedig azóta is kedves emlékként él bennem. Ez a mostani azonban - és ezt tudtam előre -, mindent megváltoztat majd bennem.

Mély lélegzetet vettem, és hagytam eommának, hogy vezessen, ami nem volt egyszerű, mivel még mindig csak törte a nyelvünket, de így is sikerült kiderítenie, hogy hol fekszik az apám.

Az egész testem bizsergett, amikor kiszálltunk a liftből, és azt a néhány métert, ami a kórteremig vezetett, már szinte teljesen öntudatlanul tettem meg. A szívemet a fülemben éreztem dobogni, és tényleg azt hittem, hogy elájulok, amikor eomma szembeállt velem, rámarkolt a két karomra, és biztatóan rám mosolygott.

- 준비됐어요? (Junbi dwaesseoyo?) – kérdezte, mire az ápolónő, aki elhaladt mellettünk, szemöldökráncolva mért végig minket. Ösztönösen bólintottam Moon asszony kérdésére, habár egy kicsit sem éreztem magam késznek.

Elengedte a karom, és ellépett mellőlem, majd a hátamra téve a kezét, noszogatott, hogy lépjek be a helyiségbe. Egy-két-három bizonytalan lépés megtétele után kétségbeesetten néztem vissza a hátam mögé, mert többé már nem éreztem Moon eomeonim jelenlétét. Amikor láttam, hogy ugyanott áll, a folyosón, ahol egy pillanattal azelőtt még én is voltam, elöntött a pánik félelem.

Mosolyogva bólintott, és a fejével az egyetlen ágy felé bökött, ami nem volt üres.

Megértettem, hogy mit szeretett volna: habár a jelenlétével támogat, és végig mögöttem áll majd, azt szeretné, ha a végső pillanatban egyedül néznék szembe a múltammal.

Szép lassan az ágy felé fordultam, majd azonnal a szám elé kaptam a kezem, amikor a tekintetemet végre nem csak az ágy végében pihentettem.

Hallottam a lélegeztető gép vészjósló pittyogását, és a szuszogó hangot, ami be –és kilégzéskor csendült fel, valamint láttam az ágyon fekvő alak körvonalát – de egészen addig a pillanatig, nem néztem rá az emberre, akit a gépek tartottak életben.

Az első, amit megpillantottam, a csövek voltak. Cső lógott ki a szájából, és a karjaiból, de még a nyakából is, némely cső végén pedig hatalmas gépek álltak. A legijesztőbb mégsem ez volt – hanem az arc, amit nem ismertem fel.

A hátam mögül neszezést hallottam, ami hirtelen rángatott ki a sokkból, amiben éppen voltam. Azt hittem, hogy Moon asszony jött utánam, de csak az ápoló volt, aki korábban segített az útbaigazítással. Támogató mosolyt küldött felém, majd ellenőrizte a gépeket, hogy minden megfelelően működik-e.

- Elnézést – szólítottam meg, mire felém fordult. – Ez az ember… - mutattam a férfi felé, miközben a szememet nem vettem le az ápolóról. – Ez az ember biztosan az apám?

Láttam az ápolónő szemében a szánakozást, ahogy félredöntött fejjel rám, majd az ágyban fekvő betegre nézett.

- Hogy hívják az apukádat, kedvesem? – kérdezte, én pedig szemöldökráncolva árultam el a férfi nevét, akinek a létezésemet köszönhettem.

- Igen, ő az – bólintott, majd megigazította az apámon pihenő takarót. – Biztosan azért nem ismered fel benne az édesapád, mert a betegség miatt egy kicsit megváltozott az arca. Végstádiumú májkárosodás esetén a bőr besárgul, apukádnak pedig már a veséje sem működik megfelelően, emiatt pedig ödémás lett az arca. Látod azt a gépet? – mutatott az egyik hatalmas szerkezet irányába. – Az a dialízis gép. Ennek köszönhetően tudunk apukád veséjén segíteni.

- Rendbe fog jönni? – kérdeztem vékony hangon, a könnyeimmel küszködve, amik a jó ég tudja honnan kerültek elő. Mit számít ez nekem? Miért olyan fontos, hogy rendbe jön-e, ha egyszer megígértem magamnak, hogy nem érdekel, élnek-e vagy halnak?

- Ápolóként nem adhatok felvilágosítást, ez az orvos dolga – rázta meg a fejét.

- Értem – feleltem csendesen.

- Közel álltok egymáshoz? – kérdezte.

- Nem – feleltem a cipőmet bámulva.

- Sajnos nem túl fényesek a kilátások – felelte halkabbra véve a hangját. – Új májra lenne szüksége, amit az alkoholizmusa miatt nem fog megkapni, de ha valami csoda folytán mégis jutna neki egy, hát vesét is kellene kapnia. Rengetegen vannak, akik szervekre várnak, van olyan betegünk, akik már tíz-tizenöt éve várakoznak, miközben minden szabályt betartanak. Ezt csak azért mondom el, mert nem szeretném, ha reménykednél.

- Rendben, köszönöm – feleltem, miközben azt sem tudtam, hogy pontosan mit is kellene éreznem. Remény? Érezhetek én még reményt a szüleimmel kapcsolatban?

- Tudom, hogy min mész keresztül – folytatta az ápoló egy mély sóhaj kíséretében. Az én apámnak is máj kellett, sajnos akármennyire is próbált egészségesen élni, nem került sorra. Úgy öt évvel ezelőtt hagyott itt bennünket. És pontosan ezért nem szeretném, ha feleslegesen reménykednél – talán kegyetlennek hangzom, de örültem volna, ha valaki velem is így beszél. Persze támogatnunk kellett az apukámat, de sokkal nehezebb volt, amikor itt hagyott bennünket – mert a remény egy pillanat alatt a semmivé foszlott, és többé senki sem adott támogatást. Ettől szerintem nincs rosszabb.

- Értem – ismételtem, mert fogalmam sem volt, hogy mit kellene mondanom. Kedves volt a maga törődő szavaival, az őszinteségével, de abban a pillanatban másra sem vágytam, csak hogy hagyjon végre egyedül.

Talán Moon asszony azért maradt odakint, mert tudta, hogy arra lesz szükségem, hogy egyedül legyek? Mert ő már átélte ezt az egészet?

Az ápolónő bólintott, majd végre egyedül hagyott, bennem pedig abban a pillanatban szakadt fel a keserű sírás, ami térdre kényszerített.

Miért fáj ez ennyire? Miért érzem úgy, hogy megfulladok, amikor meg kellene könnyebbülnöm? Hiszen, ha meghal, akkor végleg lezárhatom magamban az egészet.

Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, amíg az ágy mellett, a földön térdeltem és csak sírtam. Csak azt tudom, hogy egy ponton rám telepedett a nyugalom érzése, ami éppúgy a semmiből jött, mint ahogy a keservesen felszakadó sírás is.

Megtöröltem az arcomat a pulcsim ujjával, közben pedig azon átkoztam magam, hogy nem jutott eszembe zsebkendőt hozni magammal, amikor megláttam egy falra szerelt kéztörlőadagolót.

- Szia, apa – szóltam végül az ágyban fekvő apámhoz, aki mindeddig türelmesen várta, hogy összeszedjem magam. – Nem gondoltam volna, hogy még egyszer sírásra tudsz késztetni – ismertem el, majd megköszörültem a torkom, ami egészen berekedt. A kezemmel apám keze felé nyúltam, de a mozdulat közben megálltam. Ez már túl sok, nem vagyok képes rá, hogy megérintsem.

- Nem tudom, hogy van-e bármi értelme annak, hogy most itt vagyok, és beszélek hozzád – folytattam. Nem terveztem el előre, hogy mit fogok mondani, igazából egyáltalán nem is gondolkoztam rajta, hiszen abban sem voltam biztos, hogy képes leszek-e rá, hogy bemenjek hozzá. – Úgy fogok tenni, mintha lenne. Most az egyszer, életünkben először, megteszed, hogy végig hallgatsz és megpróbálasz megérteni? – elmosolyodtam a gondolatra, hogy engedélyt kérek tőle, miközben valójában nincs is választása. – Tudod, hogy mennyi fájdalmat okoztatok nekem? Felfogtátok valaha? Érdekelt titeket valaha? Én már azt sem tudom, hogy van-e bennem bármi, a fájdalmon kívül. Tudom, hogy erre mi lenne a válaszotok: hogy ti több mindent éltetek meg. Lehet. Nem tudom. Valójában sosem fogom tudni, de az igazság az, hogy nem is akarom. Nem azért vagyok itt, hogy sajnáltassam magam. Tudod, az élet kárpótolt engem. Az életem nagy részében senki nem volt mellettem, de tudod mit? Már nem haragszom. Eltemettem a haragom, és ezért lehetek most itt. És tudod… ez miattuk van – az ajkamba haraptam és hagytam, hogy újra végig folyjon néhány könnycsepp az arcomon. – Még ha ők ezt nem is tudják. Tudod, én rengeteget szenvedtem miattatok, de bármikor újra végig csinálnám az egészet, ha cserében velük lehetek a végén. Ennyire fájt, és ennyire szeretek most. Fel tudod ezt fogni? Tudod egyáltalán, hogy mi az a szeretet? Talán te nem voltál olyan szerencsés, mint én, hogy ezt megtapasztald. Talán, ha ők nem jöttek volna a képbe, végül én is annyira megtört lennék, mint te és anya.

Ahogy kimondtam ezeke a szavakat, amik teljes mértékig a szívemből jöttek, hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék még. Semmi sem jutott eszembe, miközben úgy éreztem, hogy a szívem még mindig tele van ki nem mondott érzésekkel.

- Nem haragszom már, tényleg nem – ismételtem. – Így nem is mondok többet arról, hogy mennyire rossz volt. Temessük el mindezt a múltban. Én megbocsátok, és remélem te is megbocsátasz – magadnak, a szüleidnek, és nekem is. Mert én is magadra hagytalak, épp úgy, ahogy te is magamra hagytál engem. De remélem, hogy ebben az életben sikerült megtanulnod a leckét, és a következőben tiszta lappal indulhatsz. És emiatt a gondolat miatt nem is sajnálom, ha elmész. Légy minden eddiginél jobb ember – ha igyekszel, talán te is képes leszel rá.

Ebben a pillanatban, ahogy ezt kimondtam - halkan, szinte alig hallhatóan -, jöttem rá, hogy mennyire is őszinték a szavaim. Mindössze ennyire volt szükségem, hogy megértsem: apám sosem volt rossz ember, csak egy megtört, gyenge ember. Ezért voltam képes rá, hogy végül eljöjjek.

De mi lenne, ha az anyám feküdne itt? Vajon róla is ugyanígy gondolkodnék? Nem. Mert anyám gonoszsága a lelke legmélyéről fakad. Őt nem az élet tette ilyenné – ő így született. És talán apám sorsa sem lett volna ennyire keserű, ha nem köti össze vele az élet.

Apám kezéhez nyúltam, ezúttal pedig sikerült megfognom.

- Nem haragszom, apa, és te se haragudj, mert többé nem jövök – feleltem csendesen, miközben éreztem, hogy a forró könnyek áztatják az arcom. – Ez a mi végső búcsúnk – akár jobban leszel, akár nem. És a temetéseden sem leszek ott, hiszen te sem leszel már – megszorítottam apám élettenül fekvő kezét, majd szép lassan elengedtem, és elhátráltam tőle.

- Ég veled – suttogtam a szavakat, le sem véve róla a pillantásom.

Moon asszony, úgy tűnt, egy pillanatra sem mozdult el a folyosóról, és amikor kiléptem, azonnal a karjába zárt engem, én pedig a gyengéd érintésétől újra elsírtam magam. Hosszú-hosszú percekig álltunk ott a folyosón, miközben Moon asszony szorosan a karjaiba zárt, az emberek pedig kerülgettek minket.

Miután végre abba hagytam a sírást, eomeonim elvett egy zsebkendt a tákájából, és mint egy kisgyereknek, megtörölte vele az arcom.

- 다 괜찮아질 거예요 (Da Gwaenchana-jil geo-ye-yo) – mondta, én pedig elhittem neki, hogy minden rendben lesz.

Ahogy a kórházi látogatásunk elején, úgy a végén is hagytam Moon asszonynak, hogy úgy tegyünk, ahogy ő jónak találja, így végül fogott egy taxit, és hozzájuk mentünk.

Taeheenek Dominikékkal volt találkozójuk, így a ház üres volt, ami pont kapóra jött nekem. Imádtam Taeheet, de képtelen lettem volna rá, hogy abban a néhány órában őt hallgassam.

Moon asszony teát főzött nekem, majd a TV-t bekapcsolva az ölelésébe vont, és miközben ő a hajamat simogatta, én életemben először meleg, anyai karok között aludtam el.

Este volt már, amikor felébredtem. Eomma felajánlotta, hogy aludjak náluk, főz nekem vacsorát, de úgy éreztem, hogy haza kell mennem. Hálás voltam mindenért, amit Moon eomma tett értem, nem csak azon a napon, hanem az ismeretségünk óta.

Indulás előtt szorosan megöleltem, és elmondtam, fogalmam sincs, hogy háláljam meg mindazt, amit értem tett. Ő erre csak elmosolyodott, és azt mondta, bőven eleget tettem eddig. Szerettem volna tudni, hogy mi volt az a "bőven elég", mert én egyáltalán nem éreztem így, de ezen túl már egy szót sem volt hajlandó mondani.

Bedugtam a fülembe a zenémet, és az egész buszút alatt hagytam, had üvöltsön a fülembe, végül pedig úgy öt-hat megállóval hamarabb szálltam le, mert úgy éreztem, a séta segít.

A lakás tele volt emberekkel, ami mosolyt csalt az arcomra. Egy pillanattal azelőtt, hogy beléptem volna a helységbe, azt hittem, arra vágyom, hogy teljesen egyedül legyek, de ahogy meghallottam a többiek hangját, rájöttem, hogy minden, amire szükségem van, az a családom. Mert akárhogy is jöttem a világra, az én családomat valami isteni meglepetés sodorta mellém, és nem a biológia.

- Daniii – sikította egy hang, majd egy pillanattal később hátra tántorodtam, amikor Taehee belém csapódott.

- Hát te mit csinálsz itt? – kérdeztem tőle, széles vigyorral. – Úgy tudtam, Dominikékkal vagy.

- Úgy is volt – grimaszolt. – De az az idióta szerelmet vallott és ezzel mindent elrontott, úgyhogy megkértem Oppát, hogy jöjjön el értem, de ő Jisuval volt, úgyhogy előbb haza hoztuk őt, aztán meg itt maradtunk.

- Oh, értem – bólintottam, majd kikerekedett szemekkel néztem le rá, amikor elért a tudatomig, hogy mit mondott. – Dominik szerelmet vallott?

- Ja, sajnos – bólintott.

- És te mit szóltál?

- Jaj, Eonni, tudod, hogy nem akarok pasit – húzta el a száját. – Dominik tökre jó fej, meg oké, jól is néz ki, de nekem ő csak haver. Csak azt sajnálom, hogy nem fogunk többé LoL-ozni.

- Ennyi? – nevettem fel, majd miután levettem a cipőmet, a nappaliba mentem, és a többieknek is köszöntem. – Csak a játékot sajnálod? – kérdeztem újra Taehee felé forfulva.

- Ja, de Soren felajánlotta, hogy majd ő játszik velem – vigyorgott.

- Ne kend rám, én ezt az egészet nem akartam! – csattant fel Soren. – Semmi kedvem egy noob-ot pátyolgatni, csak Taehee hisztizni kezdett, mire Taemin megfenyegetett.

- Attól még megkérdezted – vont vállat Taehee vidáman, Taemin pedig büszkén összefonta a karjait a mellkasa előtt. Elmosolyodtam. Jó lehet, ha az emebrnek van egy támogató bátyja.

- Milyen volt a napod? – kérdezte Jisu. – Chris mondta, hogy June-nal voltál, de tök fura, mert láttam… - mielőtt befejezhette volna a mondatot, Chris oldalba bökte, amitől Jisu hangosan felkiáltott, végül azonban vette a lapot, és elhallgatott.

- Jó volt – mosolyogtam rájuk, Chris felé pedig hálásan biccentettem. Mivel nem szerettem volna, ha a többiek sajnálnának, úgy döntöttem, hgy elég, ha csak én és Chris tudunk apámról, így Chris kitalált nekem egy fedősztorit mára. Persze egyszerűbb lett volna azt mondani, hogy túlórázok, főleg mivel June-t se vontuk bele a hazugságba, így Jisu által könnyen fény derülhetett az igazságra.

- Dani, neked hogy tetszik a Vikingek? – kérdeztem tőlem Bluen hirtelen, mire felhúzott szemöldökkel néztem rá.

- Miért? Csak nem terrorizál téged is Soren, hogy nézd?

- Nem – rázta meg a fejét. – Még akkor láttam, amikor az első évad kijött. Nem vagyok nagy sorozatos, de a Vikingek nagyon adja.

- Ja, értem – bólintottam. Azért megkönnyebbülés, hogy Soren nem keres helyettem másik sorozatnézős társat, még ha csak Bluenről is van szó. – Amúgy nagyon jó sorozat, örülök, hogy elkezdtem nézni – ismertem be.

- Ki a kedvenc karaktered? – kérdezte Bluen. – Nekem Vasbordájú.

- Björn? – kérdeztem vissza elgondolkodva. – Igen, ezt végül is el tudom képzelni. Nem tudom, nagyon sok jó karakter van benne, de mind közül talán Lagertha tetszik. Szeretnék én is olyan erős lenni, mint ő – fizikailag épp úgy, mint lelkileg.

- Lagertha nagyon ott van – értett egyet Bluen. – Sosem tudnék neki nemet mondani.

- Mert férfi vagy – förmedt rá Bluenra Kaya, aki épp ebben a pillanatban rontott be a lakásba. – Nektek, férfiaknak mindegy, csak lyuka legyen.

- Igazából, Lagerthának én sem tudnék nemet mondani – ismertem be elgondolkozva. – Érte talán még én is leszbi lennék.

- EZ AZ! – kiáltotta Jisu, szavait nyomatékosítva pedig belebokszolt a levegőbe.

- Most minek örülsz? – kérdezte Taemin.

- Nem gondolod, hogy ha bejönnél Daninak, akkor már hamarabb is elhangzott volna ez a mondat? – kontrázott rá Chris.

- Ja, ez csak Lagerthának szól – tette hozzá Soren. – Aki amúgy istennő.

- Jól van, hagyjatok már – emelte fel a kezét Jisu védekezően, én pedig mosolyogva megszorítottam azt.

Ekkor egy emberként a bejárat ajtó felé fordultunk, amikor az hangos csattanással bezárult.

- Hupsz – húzta össze magát Ian, aki becsapta a bejárati ajtót.

- Már egy ajtón se képes bejönni anélkül, hogy ne hívná fel magára a figyelmet… - morogta Kaya, mire kérdőn néztük hol Kayára, hol pedig Ianre.

- Összevesztetek? De izgi – vigyorgott Soren, majd kikapta Taehee kezéből a zacskó popcornt, amit a lány addig majszolgatott. Taehee Soren mellé ült, és osztozni kezdtek a nasin. Zsák a foltját, azt hiszem ez a páros még fájni fog nekünk.

- Nem vesztünk össze – felelte Ian Soren kérdésére válaszolva.

- De igen – vágta rá Kaya. – És nem is fogunk kibékülni.

- De hát nem is történt semmi! – emelte a tekintetét Ian a plafonra. – Csak ránéztem!

- Miközben ő tette neked az agyát! – kiáltotta el magát Kaya, csakhogy inkább hangzott kétségbeesettnek, mint dühösnek, amitől egy kicsit megsajdult a szívem, viszont pont emiatt tudtam, hogy akármit is mond most Kaya, ki fognak békülni. Ez a kis féltékenykedős jelenet ugyanis pont arról szól, amit Kaya annyira igyekszik tagadni – a szerelemről, amit Ian iránt érez, és amit félt, hogy elveszít. És igen, tudom, hogy ez pont elég ok lehet egy szakításra, de sokkal biztosabb voltam abban, hogy Ian ezt képes lesz kezelni, mint abban, hogy ez éket vethet közéjük.

- Mit kellett volna tennem? – nevette el magát Ian idegesen. – Nézzek félre, amíg megrendelem a túlárazott kávédat?

- Á, szóval most már a túlárazott kávém a hibás?! – csattant fel Kaya.

- Nem a kávéd, hanem az elképzeléseid...

- Akkora gyerek vagy – fújtatott Kaya. – Ha igazi férfi lennél, akkor felérhetnél az elképzeléseimhez.

- Ja, én vagyok a gyerek, mégis te viselkedsz gyerekesen – felelte Ian, ezúttal azonban hangjában már nyoma sem volt a korábbi frusztrációnak, sőt a szája szegletében egy aprócska mosoly bújt meg, amit igyekezett leplezni.

Kaya mérgesen mordult egyet, majd válasz nélkül ott hagyta Iant, és az egész társaságot, és beviharzott a konyhába.

- Élvezed, ugye? – kérdeztem Iantől, és igyekeztem én is visszatartani a mosolyom. Nem tehetek róla, a kettejük kapcsolata olyan, mint egy izgalmas k-drama, egyszerűen nem tudom nem élvezni.

- Aha – felelte egy széles vigyorral a száján, mire a többiek hangosan felhördültek, Ian pedig a szája elé téve a mutatóujját, jelezte, hogy nem szeretné, ha Kaya ebből bármit is meghallana. – Nem tehetek róla, imádom, amikor féltékeny, annyira cuki.

- Beteg vagy – csóválta a fejét Chris szkeptikusan. – Kaya is beteg, és te még betegebb vagy, hogy ez neked tetszik. És tudjátok mit? Én is beteg vagyok – ismerte el.

- Miért? Mert tetszik neked a nővéred? – kérdezte Soren egy adag pattogatott kukoricát a szájába tömve.

- Anyád picsája tetszik – vágta rá Chris, mire mindannyian felnevettünk.

- Ez egy ilyen társaság – vont vállat Taemin. – Az kell nekünk, ami megmérgez bennünket.

- Beszéljetek a magatok nevében – kérte ki magának Bluen.

- Tényleg, neked volt valaha barátnőd? – kapta fel a fejét Jisu Bluen felé fordulva.

- Volt. Csak nem kötöm az orrotokra.

- De miééééééért? – kiáltotta Soren.

- Mert ha meglátna titeket, üvöltve menekülne. Azért – adta meg a magyarázatot Bluen.

- Miről beszélsz? Max. a többiek miatt – mosolygott Soren angyali arccal.

- Igazából pont te lennél az utolsó, akinek bemutatnám – viszonozta Bluen a kedves mosolyt.

Végül úgy döntöttem, hogy megnézem, mit csinál Kaya a konyhában, így arrafelé vettem az irányt, amikor a többiek hirtelen utánam szóltak.

- Inkább ne menj be a konyhába – húzta el a száját Chris.

- Miért? – kérdeztem értetlenül.

- Főztünk – vallotta be Jisu, nekem pedig az összes érzelmem kiült az arcomra, de azért adtam egy próbát a konyhának – nem kellett volna.

- Miért én vagyok az egyetlen ebben a lakásban, aki képes használni a mosogatószivacsot? – kiáltottam, Bluen pedig egy másodperccel később csatlakozott hozzánk a helyiségben.

- Hagyd, Dani, majd én megcsinálom.

- Miért tennéd? – kérdeztem. – Gyanítom, nem te csináltad.

- Hát, nem, de én is ettem a többiekkel.

- Nem, igazából eszem ágában sincs elmosogatni – mondtam némi gondolkodás után. – Itthon sem voltam, nem vagyok rabszolga. Majd Chris és Jisu megcsinálják.

- De miért nem Soren? – kiáltotta Jisu. – Ő soha semmiben nem segít.

- Nyugi, majd én intézem – felelte Bluen kedvesen, majd a nappali felé kezdett terelni. – Lehet, hogy ne tudom, mire való a fakanál, de elmosni még el tudom – ígérte.

- Jó, de egyébként Kayához jöttem – néztem fel Bluenre, mielőtt még kidobott volna a konyhából.

- Ja, oké – felelte, majd miután elengedett, azonnal hozzá is látott a mosogatáshoz.

- Minden oké? – kérdeztem az étkezőasztalnál ülő Kayától, aki addig a telefonjába merült.

- Megőrjít – pillantott fel rám. – Pontosan tudja, mit csinál. Direkt provokál, mert tudja, hogy féltékeny leszek. És tudod mi a legnagyobb baj?

- Mi? – kérdeztem elrejtve a mosolyom.

- Hogy kurvára működik – hördült fel az asztalra csapva a telefonját. – Ez a kis majom élvezi, hogy ezt váltja ki belőlem. Szerinted tényleg csak annyi történt, hogy ránézett arra a kis baristára? Hát nem! Flörtölt vele!

- Nem ismerek rád – ezúttal már képtelen voltam elrejteni, hogy milyen jól szórakozom.

- Én sem magamra, ez a baj – sóhajtotta.

- De miért nem vágsz vissza? – kérdeztem értetlenül, hiszen Kaya arról volt híres, hogy sosem engedte, hogy más férfiak az ujjuk köré csavarják őt. Épp ellenkezőleg, ő tette ezt másokkal.

- Ian más, mint a többi pasi – magyarázta türelmesen. – A legtöbb férfi fejében olyan egyszerűen tudok olvasni, mindig látom rajtuk, hogy mit akarnak tőlem – többet vagy kevesebbet. De Iannél… fogalmam sincs. Még ha el is mondja, akkor is biztos vagyok benne, hogy több van a fejében, mint amit látni enged. És éppen ezért képes rá, hogy féltékennyé tegyen. Szerinted más pasi nem próbálkozott ezzel korábban? – vonta fel a szemöldökét, majd fejcsóválva felnevetett. - Ugyan már, simán szembe röhögtem őket az ócska próbálkozásukkal. De Ian olyan, mint valami kis rejtvény. Nem az a fajta, aminek a végére akarsz éri, hanem amit élvezel közben. Elég nehéz ahhoz, hogy kihívás legyen, de nem túl nehéz, hogy ne akard végig csinálni. Mi van a mai kis pisisekkel, ezt tanítják az oviban?

Felnevettem azon, ahogy Kaya befejezte a monológját Ianről, közben azonban nagyon is értettem, hogy mire gondolt – én hasonlóan éreztem Taeminnel kapcsolatban. Csak sajnos, nekem nem sikerült őt megfejtenem.

Kaya csendben felállt az asztaltól, a mosogatónál álló Bluenhez sétált, aki egész idő alatt egy szót sem szólt, csak csendben mosolygott a hallottakon. Kaya megállt Bluen mögött és a fiú füléhez hajolt, majd így szólt:

- Ha egy szót is elmersz mondani abból, amit most hallottál, elteszlek láb alól – fenyegette meg, mire Bluen komoly arccal bólintott.

- Eszembe se jutna.