Hold my hand 11.

Hazamentem és kialudtam magam. Valószínűleg az elmúlt két-három év összes fáradalmát adtam bele. Minden gondolattal közelebb kerültem a megnyugváshoz. Folyamatosan gyártottam a "nem kell többé…" gondolatokat a fejemben.

Végül kettő maradt, ami számított.

Nem kell többé úgy éreznem, hogy megcsalom Emmát. Nem kell többé becsapnom őt vagy Danit.

Végül is mindegy. Dani választott. És a választása, csodák csodájára – nem én voltam.

A másik lényeges dolog a családom volt. És a barátaim. Nem kell többé a nyomorúságommal terhelnem őket.

De vajon tényleg így van? Vagy az az élet, amit Emma mellett éltem valójában benőtte az egész személyiségemet?

Lehetek még egyszer olyan, mint régen? És ha nem – kihozhatom a legjobbat magamból? Egy új változatot, amivel nem okozok senkinek csalódást?

Kora este volt, mire felébredtem. Egyedül Jisuval és Danival beszéltem, mióta eljöttem Emmától. És Jisu volt az egyetlen, akinek elárultam a szakítást. Nem tudtam, beszélt-e a többieknek róla.

Az viszont biztos volt, hogy a családom nem tudta. És megérdemelték, hogy minél hamarabb tudassam velük.

Furcsa. Ahogy a nappaliban ültem anyuval szemben, elfogott az idegesség. Nem tudtam hogyan mondjam el. A számat sem bírtam kinyitni.

Elkaptam róla a tekintetem, hogy erőt gyűjtsek. Körbe néztem a nappaliban. A szemem a falra szegeződött, a lépcső irányába. Pontosabban… valakire, aki a fal mögött bujkált.

Fájhatott volna, hogy még mindig nem képes elém állni. De meglepő módon pont ő adott erőt.

Elmosolyodtam. Anyámra néztem, és kimondtam.

- Szakítottam Emmával.

Olyan könnyedén jöttek ki a szavak, mintha valami jelentéktelen dologról számoltam volna be.

Milyen érdekes. Akkor jönnek elő a szavak a legegyszerűbben, amikor azt hinném, hogy nem fogok tudni megbirkózni velük.

Anyám szája tátva maradt. Aranyos volt. Legalábbis addig, amíg nem kezdtek folyni a könnyei.

- Hogy mit mondtál?

Bólintottam.

Zokogás tört fel belőle. A karjaiba vont, az arcát a nyakamba temette.

- Édes kisfiam.

Milyen vicces. Hogy örül egy anya, ha a fia közli, most szakított a barátnőjével.

Az én érzéseim még mindig nem voltak annyira egyértelműek, mint az övé. Vagy Taeheeé.

Abban a pillanatban, hogy anyám a nyakamba borult, előbújt a rejtekhelyéről. Lassú léptekkel közelített felém, mintha nem lenne biztos benne.

Kinyújtottam felé a kezemet, amivel nem anyut tartottam. Hirtelen szakadt fel belőle a sírás, és leborult a lábamhoz. Kezével a derekamba kapaszkodott, fejét a combomon pihentette.

Egyik kezemmel anyu hátát, a másikkal Taehee haját simogattam. Viccesnek gondoltam kívülről.

És mégis… nevetés helyett az én könnyeim is nekiindultak.

Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy a Moon család egymásnak borulva zokogott.

Anyu szedte össze magát először. Gyorsan kitöröltem a könnyeket a szememből. Nem akartam, hogy lássa, milyen hatással volt rám.

Elvégre én vagyok a férfi.

Kiment a konyhába, hogy vízzel és zsebkendővel térjen vissza. Taehee még mindig a lábamnak borulva zokogott.

Talán a hosszú hónapokon át érzett dacát sírta el.

- Oppa, úgy sajnálom – nézett fel rám a kisírt szemeivel. Kisimítottam a haját az arcából. – Hátat fordítottam neked.

Elmosolyodtam, habár semmi kedvem nem volt hozzá. De azt akartam, hogy tudja, minden rendben van.

- Komolyan szakítottatok?

Bólintottam.

- És akkor nincs több Emma?

- Nincs többé Emma – erősítettem meg. – Legalábbis az életemben.

- Jaj, úgy örülök!

Felnézett a plafonra, a következő pillanatban pedig újra elsírta magát.

- Sose bocsátasz meg nekem!

Elnevettem magam a drámaiságán.

- Miért nem?

- Mert olyan voltam! – zokogta tele szájjal.

- Milyen voltál? – kérdeztem, még mindig a haját simogatva.

- Annyira haragudtam rád – nézett a szemembe. Az ajkai le voltak biggyesztve, és egyfolytában szipogott. Annyira gyereknek tűnt.

Az is volt.

Elvettem a zsebkendőt, amit anyu nyújtott, és megtöröltem vele.

- Nem haragszom – feleltem.

És ez igaz is volt. Fájt, hogy került. De az még inkább, hogy erre késztettem.

Akkor sem engedett el, amikor az összes könnyét elsírta.

- Soha többé nem lesz barátnőd, igaz? – dünnyögte a lábamba.

- Valószínűleg – morogtam.

Danira gondoltam. Vele egyhamar biztos nem kerülök össze. Másra pedig nincs szükségem.

- Nekem se lesz pasim – sóhajtott.

- Az biztos – értettem egyet. – Soha nem engedem, hogy fiúk közelébe kerülj.

- És akkor ki csinál nekem unokát? – szúrta közbe anyu.

Taeheevel egymásra néztünk. Ő szólalt meg előbb:

- Be kell érned velünk.

Örültem a válaszának. Az én húgomnak senki se csináljon gyereket. Akkor se, ha harminc éves.

Csak akkor értettem meg, milyen károkat okoztam Taeheeben, amikor újra szóba állt velem. Sosem volt hercegnő típus. Babázott, de nem emlékszem, hogy egyszer is anyukásat játszott volna. Sosem mesélt álom esküvőről. Nem volt szüksége Ken babára sem. Az ő barbija egyedül vadászott a többi barbival.

Csak akkor hallottam fiúkról áradozni, amikor az idoljairól beszélt. Szóval sokszor. De egyetlen alkalommal se beszélt az osztálytársairól. A barátairól – habár abból nem volt sok.

Túl fiatal volt ahhoz, hogy párkapcsolatról beszéljen. Nem foglalkoztatták ezek a dolgok. De amíg korábban a fiútéma semleges volt, mostanra negatív hangja lett.

Annyi időt töltöttem vele, amennyit csak tudtam. Szerettem volna behozni minden pillanatot, amikor ő háttérbe került. És ezzel egyetértett.

Nem is tudtam, mennyire hiányoztak a beszólogatásai. A verekedések. A csúfolódások. Hogy éltem túl ezek nélkül?

Volt egy olyan érzésem, hogy ő többet szorongott, mint én. Teljesen elferdült a képe a normális párkapcsolatról. És ezért nem tudtam őt hibáztatni – csakis magamat.

Rengeteg szabadidőm lett Emma nélkül. Azt hittem, üresek lesznek a napjaim. De megtöltötték a gondolataim.

Eleinte bosszúból maradtam távol Danitól. Később rájöttem, hogy igaza volt Chrisnek. Nem lett volna egészséges egy újabb kapcsolatba lépnem. Arra volt szükségem, hogy egyedül legyek – a családommal, és a barátaimmal. Meg kellett találnom azt a részem, amit Emma mellett elhagytam.

Ahogy erre ráébredtem, egyenesen Chrishez mentem. Félretettem a büszkeségem, és én is bocsánatot kértem tőle. A kapcsolatunknak csak erre volt szüksége. Szégyelltem magam, hogy ennyi időbe telt belátnom. Hogy ő hamarabb tette meg a lépést.

Semmit sem számított. Chris tárt karokkal fogadott. Szó szerint. Meg kellett ölelnem. Bluent is. Azt hittem, elsírja magát, amikor megtudta, hogy Chrisszel minden csatabárdot elástunk egymás között. Végül, amikor megtudták, hogy ott hagytam Emmát, tényleg láttam néhány könnycseppet megcsillanni a szemében.

Sokat gondoltam Emmára. Nem hagyott békén az álmaimban sem. Azon az éjszakán kívül, amikor hazajöttem Danitól, nem tudtam normálisan aludni. Azt hiszem, ez már nem fog változni.

Bluen azt tanácsolta, hogy írjak egy naplót Emmáról. Kiröhögtem.

Egyik éjszaka mégis elővettem egy alig használt füzetet. Minden egyes szóval könnyebbnek éreztem magam. De ezt sosem fogom beismerni Bluennek.

Miután Emma megkereste Danit az Instagramon, állandó nézője lettem az oldalának. Nem követtem be, de mivel nem volt privát az oldala, minden posztot láttam. Nem volt belőle sok, de mind Saenáról szólt.

Milliószor zártam be úgy az oldalt, hogy többé nem nyitom meg.

Minden este megnyitottam.

A gyűlölet, amit Saena iránt éreztem, átszivárgott Danihoz is.

De nem tudtam őt utálni. Pedig könnyebb volt, amikor elhitettem magammal.

Hetek óta nem láttam őt. Az életemben új fejezet kezdődött.

Új könyv is lehetett volna, ha nincs ott minden rohadt négyzetcentiméteren.

De ott volt.

A konyhában. Minden étel, amit elkészített.

A fürdőben. A hatvan féle kencéjével.

A nappaliban. Ahol akkor is láttam Soren mellett, amikor nem volt ott.

Ott volt a szobája.

A hajszálai a szőnyegen.

Ott volt Jisu fejében. Megállás nélkül.

És Sorenében is, aki másról sem tudott beszélni, csak Dani gondolatairól a hülye sorozataikról. Mondjuk, szerintem ő direkt csinálta.

De még ez is jobb volt, mint Chris csendje. Kínosan ügyelt rá, hogy ne említse meg a nevét.

Bluennel ellentétben, aki megállás nélkül próbált meggyőzni, hogy beszéljek vele.

A hányinger kerülgetett Yarin jelentőségteljes pillantásaitól. A vérnyomásom pedig a magasban volt Lyan heccelésétől.

Egy idő után inkább nem mentem a lakásba. Ha látni akartak, házhoz kellett jönniük. De ha be akartak lépni, el kellett felejteniük Dani létezését.

Bárcsak így működött volna a lakásom. Mint egy tér, ahol megszűnik a gondolat.

Helyette egy újabb nőtte be a fejem: undorító hősszerelmes lettem, aki nem bír másra gondolni.

Nem csak Danival voltak óvatosak. Volt egy név, amiről soha senki nem beszélt. Mintha ezzel meg nem történtté lehetett volna tenni.

Egyetlen hely maradt, ahol beszélhettem róla – az átkozott naplóm, ahova a rémálmaimat írtam le.

Szerencsére nem volt sok – ahogy alvással töltött óra sem.

Mégis jobban éreztem magam.

Az írás, az edzés, a barátaim és a családom mind segítettek.

Miközben úgy éreztem magam, mint akinek tudathasadása van. Egyik pillanatban egészen közel álltam ahhoz, hogy boldognak érezzem magam. A másikban úgy éreztem, semmi sem fog változni.

De a hullámzó szar még mindig jobb, mint a monoton szar.

Jisu nem csak makacs. Lusta is.

Én meg hülye, mert hagytam neki, hogy oda rángasson. Nem akarta elfogadni, hogy nem akarom látni Danit. A fejébe vette, hogy ha találkozunk, minden megoldódik közöttünk.

Nem fog. A gond nem velünk van. Saenával.

Jisu azt mondta, Dani Saenánál alszik. Chris leleplezte a hazugságát. Abban a pillanatban felpattantam, és haza indultam.

És még így is elkéstem.

Úgy csókolta meg Danit a lépcsőház ajtajának döntve, hogy előtte rám mosolygott.

Vajon Dani tudja, hogy az a csók nem neki szólt, hanem nekem?

Elfogott az undor.

Ha el tudtam volna szakítani a pillantásom, akkor sem tudtam volna kimenekülni a helyzetből. Elállták az utam.

Kénytelen voltam megvárni, hogy Saena elinduljon. De a lábam földbe gyökerezett.

Lehunytam a szemem és vettem egy mély levegőt. Úgy mentem el Dani mellett, hogy rá se néztem.

És mint egy dominó effektus, az aznap esti találkozó beindította az eseményeket.

Röhögtek már ki azért, mert művésznek tartottam magam a tánc miatt. Azt mondják, ez sport, de akik így gondolják, azok tévednek.

Talán valakinek az. Annak, aki betanulja a lépéseket anélkül, hogy érezné.

De én alkotok. Soha egyetlen koreográfiát nem hoztam még létre anélkül, hogy ne vittem volna bele a szívemet. A tánc a fájdalmaim feldolgozásának eszköze.

És minden művész, akit a veszteség bír alkotásra, tudja, hogy semmik lennénk fájdalom nélkül.

Ez volt az egyetlen, ami miatt nem bántam azt, ami velem történt.

Edzeni jöttem, mégis a külön teremben kötöttem ki. Nem bírtam leállni a tánccal. Tizennégy koreográfiát alkottam, mióta szakítottunk Emmával.

De a tizenötödik Daninak szólt.

Amit ő félbeszakított.

Bejött a terembe. Integetett, mintha barátok lennénk. Majd leült a földre, és egy pillanatra se vette le rólam a szemét.

Frusztrált. Mégsem foglalkoztam vele. De az agyam akkor sem engedte, hogy kizárjam őt. A tánc az egyetlen, ahol nem követek el hibákat, és most sorra halmoztam őket. Talán ő észre sem vette. Leszámítva az utolsót, amikor tényleg majdnem elestem.

A tükörből láttam, hogy mozdul. Mintha olyan messziről segíthetne…

Talán egyszerűbb lesz kiszedni belőle, hogy mit akar, aztán úgy tenni, mintha itt sem lett volna.

Leállítottam a zenét, és megálltam előtte.

Olyan volt a mosolya, mintha nyert volna valamit.

Mikor lett ennyire idegesítő?

- Mit akarsz? Saena kérte, hogy kémkedj?

Megrázta a fejét, de esze ágában sem volt elmondani, hogy mit akar.

Könyörögnöm kellene?

- De miért itt gyakorolsz és nem a cégnél?

- Edzeni jöttem, de eszembe jutott egy koreográfia. Azt gyakoroltam, mielőtt megzavartál.

Miért is magyarázkodom?

És miért cseveg úgy, mintha barátok lennénk?

Keresztbe fontam a karjaimat. Gondoltam, veszi a lapot, hogy nem akarok vele beszélgetni.

Nem vette.

Vagy értette, csak nem volt rá hatással.

Mi történik?

- Sajnálom.

Nem sajnálta. Még csak nem is tett úgy, mintha sajnálná.

- Szóval? – tértem rá a tárgyra. - Úgy emlékszem, abban maradtunk, hogy nem lesz köztünk semmi. Akkor most mit csinálsz itt?

Mosolygott. Semmi válasz, csak az az idegesítő, tenyérbemászó, magabiztos mosoly.

Direkt csinálta.

Biztos voltam benne, hogy csak ki akar hozni a sodromból.

Nem bírtam a szemébe nézni. Most először fordult elő, hogy ő hozott zavarba engem.

A legjobb fegyveremhez nyúltam: a gúnyolódáshoz.

- Kétlem, hogy azért jöttél, hogy azt nézd, hogy táncolok.

- Pedig ügyesen táncolsz.

A szeme sem rebbent.

- Kérd meg Saenát, hogy táncoljon neked – vágtam rá. - Ő a pasid, ne engem nézz.

- Nem ülsz le? – kérdezte.

Ránéztem.

- Ennyire hosszú lesz?

- Nem tudom – vonta meg a vállát. - De frusztrál, hogy te állsz, én meg ülök.

- Akkor állj fel – feleltem.

Válaszul a szemét forgatta.

- Ennyi idő alatt már elmondtam volna, hogy mit akarok.

Ki mondta, hogy ne tegye?

- Mégsem tetted.

- Miért, hagyod? – förmedt rám.

Éreztem, ahogy megrándult a szám sarka.

Ennyi volt? Feladta?

- Jó – levágtam magam a földre. Vigyáztam, hogy ne üljek túl közel hozzá. Talán, ha nem tartom a távolságot, olyasmit tettem volna, amit később megbánok. – Most örülsz?

Ott ültem mellette a földön. Minden figyelmemet rá fordítottam. És még sem szólt egy szót sem.

- Mire vársz még?

- Miért, nem érsz rá? – csattant fel.

- Nem látod, hogy nem? – böktem a tükrök irányába, ahol az előbb még dolgoztam.

- Jó, akkor inkább hagyjuk.

Olyan hirtelen állt fel, hogy alig tudtam megfogni a kezét.

Nem gondoltam át. Talán jobb lett volna, ha hagyom, hogy elmenjen.

De az újabb álmatlan éjszakát hozott volna. Semmi kedvem nem volt azon rágódni, hogy mit nem bírt kimondani.

- Ha már megállítottam miattad a zenét, akkor mondd el, amit szeretnél.

Csak ennyi kellett, hogy elmúljon a dühe.

Visszaült mellém. Ő nem hagyott akkora távolságot kettőnk között. Csak annyit, hogy kényelmesen felém tudjon fordulni.

- Nem tudom, hogy kezdjek bele – mondta.

- Miért? Szakítottak Saenával?

Szándékosan piszkáltam.

Jó, egy kicsit reménykedtem benne, hogy tényleg erről van szó.

- Megtennéd, hogy nem említed Saenát? – pillantott felém indulatosan. - Neki semmi köze az egészhez.

- Kár.

A jó kedvem akkor sem hagyott alább.

Mindez azért, mert közelebb ült?

Tényleg baj van velem.

- Beszéltem Bluennel.

Beletelt néhány pillanatba, mire megértettem, hogy mit mondott.

Beszélt Bluennel.

Bluennel, aki szünet nélkül nyaggat, hogy beszéljek Danival. Emmáról.

Emmáról beszéltek?

Dani kerülte a tekintetem.

Emmáról beszéltek.

- És?

Mély levegőt vett, és rám nézett.

A tekintete tele volt érzelemmel. Daniban annyi érzés van, amennyi egy közepes méretű családnak se jut. És most mind felszínre került.

Nem bírtam ránézni.

Túl sok volt.

- És mesélt rólatok. Rólad és Emmáról.

Bólintottam, de nem tudtam mit mondjak.

- Nagyon sajnálom, Taemin.

Mindenáron a szemembe kellett mondania. Azt, hogy sajnál.

Szánalmasnak gondol, ugye?

Mindenki szánalmasnak tart.

- Mit?

Nem vártam feleletet a kérdésre.

Azt vártam, hogy feláll, és itt hagy. Azt akartam, hogy menjen el. Elmondta, amit akart, most már könnyíthet a bűntudatán.

Először tényleg nem mondott semmit.

De nem is mozdult.

- Sok mindent sajnálok – válaszolta gyengéd hangon. - De legfőképp azt, hogy nem hallgattalak meg – ránéztem. Megleptek a szavai. Pedig őszintének tűnt. - Tudom, hogy szörnyű ember vagyok, és megértem, ha rossz véleménnyel vagy rólam. Neked végig volt egy saját oldalad, amit próbáltál elmagyarázni, de én nem hagytam. Helyette beskatulyáztalak azok közé a pasik közé, akik megcsalják a barátnőjüket, holott te pont az ellentétjük vagy.

Gúnyolódik?

Nem.

Komolyan gondolja.

Az összes ismerősöm közül Daninak van a legnagyobb szíve. Túl nagy.

Nem érdemeltem ezt.

- Ne ess túlzásokba. Lehet, hogy volt rá magyarázatom, de attól még nem volt oké, amit csináltam.

- Nem, nem volt – bólintott. Azt hittem, ellenkezni fog. Örültem, hogy nem tette. Ettől… még inkább hittem a szavaiban. – De az, amit gondoltam rólad… - a szavakat kereste. - Bánok minden gondolatot. Félreismertelek. Fogalmam sem volt, hogy a kemény külsőd mögött ennyire önzetlen és jó ember vagy.

Nem tudtam, mit mondjak.

Nem számítottam vallomásra. Nem tudtam hova tenni. Azt se tudtam, elhiggyem-e.

Nem azt, hogy komolyan gondolja. Már tudtam, hogy igen. De attól még tévedhet.

- De Taemin – szólalt meg újra.

Basszus. Szerettem volna valamit választ adni. Lecsúsztam róla.

- Igen?

- Soha többé ne tedd ezt magaddal. Se a barátaiddal. És a családoddal se.

Nem tudtam, hogy éreztem magam abban a pillanatban, ahogy kiejtette ezeket a szavakat.

Dani törődött velem. Láttam rajta.

Ha ilyen szemekkel néz rám, szeretnék mindent megtenni, amit kér.

Soha nem esett még ennyire nehezemre visszafogni magam.

Elfordultam tőle. Talán, ha nem nézek rá, nem fogom megcsókolni. Nem fogom magamhoz vonni, és vigasztalni.

Emmára gondoltam, ahogy a cipőfűzőmet piszkáltam.

- Szerettem őt.

Én is meglepődtem a szavakon, amik elhagyták a számat.

A többiekkel nem tudtam erről beszélni. Se anyuékkal, se Bluenékkel. Jisuval pedig még annyira sem.

De úgy éreztem, Daninak beszélhetek róla. Tudtam, hogy ő meg fog érteni.

- Tudom – felelte csendesen. – De nem mindenkin lehet segíteni.

- Erre én is rájöttem már.

Nekidőltem a bordásfalnak.

Dani feltette az egyetlen fontos kérdést, amire nem tudtam a választ.

- És most hogy érzed magad?

Senki sem kérdezte meg, hogy érzem magam. Mindenki örült, hogy vége, és mindenki úgy tett, mintha tényleg vége lett volna.

Csak én tudtam, hogy ez tovább kísér.

És Dani.

Örültem neki, hogy nem vagyok egyedül. Sosem voltam, mégis sokszor éreztem úgy. A sötétben álltam, nyírkos falak között. A többiek kintről szurkoltak, de csak Dani ismerte az utat a repedések között.

Talán amiatt, amit Chris mondott? Hogy Daninak is nehéz élete volt?

Mégis furcsa volt, hogy szavak nélkül is értett.

Én nem tudtam sokat beszélni az érzéseimről.

De neki nem volt rá szüksége. Így is hallotta.

- Nem is tudom. Sok mindent érzek. Megkönnyebbülést. De közben aggódom is – hirtelen úgy éreztem, tudnia kell, hogy már nem szeretem Emmát. Nem akartam, hogy félre értsen. - Már régóta nem szeretem őt úgy. De attól még az életem része volt, és nem akarom, hogy bármi rossz történjen vele – ismertem be.

- Megértem – felelte lassan. – El se tudom képzelni, milyen lehetett őt úgy látni.

Ránéztem.

Melyik alkalomra gondol? Sok helyzetben nehéz volt őt látni.

De tudtam, mi lehetett az, amire Dani gondolt. Az, ami még mindig kísért a rémálmaimban.

- Felvágott csuklóval?

Olyan ridegen ejtettem ki a szavakat, mintha nem lenne rám hatással.

De éppen ezért mondtam így.

Mert hatással volt.

- Nem, nem tudod elképzelni – szakadt ki belőlem keserű indulattal. - Ezt nem lehet. Az biztos, hogy megöli egy részed, azt pedig nem tudod elképzelni, hogy milyen, ha még nem élted át.

- De te nagyon erős és bátor voltál – mondta a szemembe nézve.

Ha mással beszéltem volna ilyen hangnemben, megsértődik, és magamra hagy.

De Dani tudta, hogy nem neki szólt.

Értette a jelentést a szavak mögött.

Hogy lehetnék ettől is hálásabb? Elfogadhatom azt a felmentést, amit tőle kaptam?

Megszorította a kezem, és nem is eresztette, amíg meg nem nyugodtam.

Mosolyogva bólintottam.

Elfogadtam a felmentést, amit tőle kaptam.

- Azt ugye tudod, hogy nem a te hibád volt? – kérdezte hirtelen.

- Tudom.

Erre a kérdésre tudtam a választ. Ha álmomból felkeltenek is.

Visszakérdezett.

Miért gondoltam azt, hogy nem lát át rajtam?

Sóhajtottam.

Nem szabadulhatok tőle, amíg egy csepp kétely is van bennem, nem igaz?

- Ha nem szakítok vele, akkor nem teszi meg – elgondolkoztam. - De ha nem szakítok, akkor mi lett volna velem?

- Abban sem lehetsz biztos, hogy végül nem tette volna meg – határozott volt a hangja. Dani hitt benne, hogy ez az egész Emmától eredt és nem tőlem. Jól esett a bizalma. - Akkor is, ha vele maradsz – akkor is, ha nem jelenek meg az életében? - És igazad van, sokáig nem lehet egy ilyen kapcsolatban élni, különben magadat is tönkreteszed. Emmának segítségre volt szüksége, amit nem tőled kellett megkapnia.

- Bárcsak beláttam volna ezt én is korábban – nevettem fel. - Beképzelt voltam és azt hittem, én majd helyre tudom hozni. Tudod mit? – néztem a szemébe. - Úgy is gondoltam, hogy nekem kell helyrehoznom. Hiszen én tettem őt tönkre…

- Istenem, Taemin – láttam, ahogy a szemei megtelnek könnyekkel. Túl kemény voltam vele? Nem szabadott volna ennyi terhet Danira raknom. Hiszen más se bírta el. - Biztos vagyok benne, hogy nem így volt.

- Túl későn tudtam meg erre a választ.

Már minden mindegy.

- Talán nem volt késő – felkaptam a fejem a szavai hallatán. - Úgy értem, ez már mindenképp megtörtént. Sérültél és nem is keveset, de még rendbe tudsz jönni, ahogy ő is. Ne engedd, hogy a múlt traumái visszahúzzanak.

Igaza lehet? Rendbe tudok jönni még ezután?

Túl sokat gondolkoztam ezen a kérdésen. De ha Dani hitt benne, akkor talán tényleg nem lehetetlen.

Nem tudom, hogy vele mi történt. Mindennél jobban szerettem volna, ha beavat. Mégsem kérdeztem semmit. Nem volt itt az ideje, annak ellenére, hogy ő már ismerte az én legfeketébb foltjaimat.

De ha ő képes volt ilyen emberré válni, akkor talán nekem is menni fog.

Ő lesz majd az, aki végül motivál. Belé fogok kapaszkodni.

Anélkül, hogy tudna róla.

És mi lenne, ha tudna róla?

- Az jutott eszembe…

Nem. Ebbe mégsem kellene belemennem.

- Igen?

De már megtettem.

- Az, hogy… Ha hamarabb szakítok Emmával… mielőtt megismertelek volna… - nem tudtam, hogy fogalmazzam meg. Minden egyes kimondott szóval csak szétcsesztem a mondanivalóm. - Vajon hogy alakultak volna köztünk a dolgok? Ha nem löklek egyenesen Saena karjaiba…

- Nem lett volna semmi köztünk – válaszolta. - Nagy valószínűséggel nem.

Azt hittem legalább elgondolkozik rajta.

Úgy tűnt, én mégsem voltam opció számára.

Nem értettem. Akkor mire ment ki ez az egész?

- Miért?

- Mert neked most arra van szükséged, hogy egyedül legyél – a válasza nem volt teljes elutasítás. Azért, mert szeret vagy azért, mert nem akart megbántani? Gyűlöltem volna, ha az utóbbiról van szó. Nem kell, hogy szeressen, de ne lépkedjen tojáshéjakon csak azért, mert sajnál. - Hogy ismerd meg és építsd önmagad. És ha barátnőd is lesz, annak nem olyannak kellene lennie, mint én.

Ekkora hülyeséget.

- Miért, te milyen vagy?

- Velem is vannak problémák.

Kifogás, vagy valódi félelem?

- Mindenkivel vannak.

- Igen, mindenkivel vannak. Csak nem mindegy, hogy mekkora.

Egyik pillanatról a másikra képes felhúzni. Ez az ő tehetsége. Azt hiszi, hogy Emma után nem tudnék megbirkózni valakivel, akinek problémái vannak?

- Nem azt mondom, hogy akkora nagyságú problémáim vannak, mint Emmának, de nekem is szar a múltam, amin nem vagyok teljesen túl. Az én lelkem sem ép, neked pedig egy egészséges lányra van szükséged. Most legalábbis.

Egy egészséges lányra? Mit tud ő erről? Egy "egészséges" lány elhúzná a csíkot mellőlem. Meg sem állna.

Az egész baromság, amit kiejtett a száján.

Különben is, manapság már ki egészséges?

- És mi van Saenával? Mellette nem fontos, hogy mennyire ép a lelked?

Tudtam, hogy baj van velem. Sokat sérültem. Én sem voltam "ép". Azon sem kellett volna meglepődnöm, hogy nem kellek neki sérülten.

Mégis azt hittem, hogy Dani így is tud szeretni. Azok után, amit az előbb mondott.

- Saenának sem szeretnék rosszat – tudtam, hogy megbántottam. Nem akartam őt bántani. Miért tesszük folyton ezt egymással? - Már mondtam, hogy kevésnek érzem magam hozzá képest, de neki nincs olyan múltja, mint neked.

Kevésnek érzi magát… Akkor miért van vele?

Gyűlöltem ezt hallani. Egy jó kapcsolatban tökéletesnek kellene éreznie magát.

Úgy döntöttem, nem teszem szóvá. Inkább azzal foglalkoztam, ami rám vonatkozott.

- Nem az előbb magyaráztál arról, hogy nem késő küzdeni a múlt ellen? – kérdeztem vissza. - És most mégis a múlttal jössz?

- A múltad jelenleg a jelened is – magyarázta.

- Gyönyörű filmes idézet, kár, hogy semmi értelme.

Tudtam, hogy van értelme.

Igaza volt. Nem voltam túl Emmán. Így talán tényleg csak ártanék neki.

- Csak nem akarod elfogadni a nemet, mint választ.

Kihoztam a sodrából. Már megint.

És ismét igaza volt.

Lehet, hogy jelenleg nem lennék jó társa.

De ez nem jelenti azt, hogy lemondok róla.

Ellenkezőleg. Igyekszem minél hamarabb rendbe jönni, hogy aztán magátőől döntsön mellettem.

- Milyen választ? – kérdeztem visszatartott mosollyal. - Nehogy azt gondold, hogy bármi kérdést feltettem neked.

- Oké.

Rám hagyta.

Nem szeretem, ha rám hagyja. Azt szeretem, ha küzd. Ha beszól. Ha látom a tüzet a szemében.

Most is ott volt. Csak eltakarta.

- Mégis inkább te vagy a beképzelt, nem én.

Kihúztam a biztosítószeget.

- Hogy én?! – kiáltotta. – Te viselkedsz úgy, mintha mindig minden rólad szólna.

- Ez nem igaz. Mindig rólam szól minden.

Tudtam, hogy hergeljem tovább.

- Ugyan kinek? – kapta fel a fejét.

Ahogy találkozott a tekintetünk, megenyhült.

- Neked mindenképp – nem tudtam tovább visszatartani a mosolyt.

Nem tagadta. Kár lett volna. Tudom, hogy sokat gondol rám.

Ha minden alkalommal a fejében járok, amikor ő az enyémben…

Belebokszolt a karomba.

Pont erre volt szükségem.

Belenéztem a sötétbarnán csillogó szemeibe, és éreztem, hogy elveszek. A száján egyre halványodott a mosoly, de az arca kipirosodott.

Olyan volt, mint egy ígéret. Semmit sem hittem el, amit kiejtett a száján, ha egyszer láttam az arcát.

- És most mi lesz? – kérdeztem.

- Mivel?

Fogalma sem volt, miről beszélek. Nem azért, mert nem értette, hanem azért, mert máshol járt.

Tudom hol. És szívesen hagytam volna.

De nem tehettem.

- Kettőnkkel.

- Nem tudom – sóhajtotta kizökkenve. – Szerinted képesek lennénk megmaradni egy légtérben anélkül, hogy ne nyírnánk ki egymást?

Igen. Ha máshol vezetnénk le az energiát, mindenképp.

- Fogalmam sincs – vont vállat inkább. – Ez tőled függ.

- Ugyan miért?

- Hogy mennyire fogsz idegesíteni – feleltem szórakozottan.

Tudom, hogy én kérdeztem rá, és most mégis elvicceltem. De csak azért, mert nem volt kedvem végig hallgatni az elutasítását. Meg a baromságot arról, hogy legyünk csak barátok.

Sosem leszek a barátod, Dani.

Legfeljebb a bizalmasod.

- Hidd el, nem jobban, mint te engem – vágta rá.

- Akkor ezt megbeszéltük – hagytam ennyiben.

- De Taemin.

Kérdőn néztem rá.

Aztán megláttam az arcán.

Nem. Csak ezt ne.

- Nem akarom hallani – mondtam.

Előbb szúrtam volna ki a dobhártyám.

- Nekem Saena akkor is fontos – mondta ki keményen.

Lenyeltem a keserűséget.

Nem fogok úgy reagálni, ahogy várta.

Nem leszek egy seggfej, mint Saena.

De ha már itt tartunk… biztos voltam benne, hogy Saenának nem fog tetszeni, ha mi ketten barátok leszünk.

Már ez motivált arra, hogy a barátja legyek.

Vagy legalábbis hogy úgy tegyek.

- És szerinted ő rendben lesz azzal, ha mi ketten megpróbálunk kijönni egymással?

- Fogalmam sincs – fújta ki a bent tartott levegőt. - De remélem, megérti majd.

- Egy dolgot kérek csak – jutott eszembe.

- Mi az?

- Ne beszélj neki rólam és Emmáról.

- Ez egy kicsit megnehezíti a helyzetem – kitágultak a szemei. - De természetesen nem fogok. Egyébként sem tettem volna a jóváhagyásod nélkül.

Helyes. Nem is gondoltam volna. De szerettem volna tisztázni. Saena lenne az utolsó, akinek engedném a tudomására jutni.

- Csak a közös munkahelyünk miatt - védekeztem. - Nem szeretném, ha más is megtudná.

- Szerintem Saena sosem mondana el ilyesmit senkinek, de tényleg nem mondom el neki.

Naiv.

- Nem látsz a rózsaszín ködtől.

- Ez nem igaz - megsértődött. - Saena tényleg jó ember.

És akkor megláttam rajta.

- Mi az?

- Szereted őt, ugye? – bukott ki belőlem.

Belepirult a kérdésbe.

Tényleg nem akartam hallani.

De már így is tudtam. Elég volt ránézni.

Fájt. Nem tagadhattam. Tudtam, hogy engem is szeret, de akkor is fájt.

Valahogy úgy képzeltem, mint egy rajongást. Hogy úgy látja Saenát, mint egy idolt. Egy tökéletesnek tűnő alakot.

De sosem hittem, hogy igazi érzései lesznek iránta.

- Igen – bólintott. – Szeretem.

Becsuktam a szemem és a plafon felé fordítottam a fejem.

Nem akartam, hogy lássa rajtam, mennyire fáj.

Ezzel az érzéssel nem tudott volna mit kezdeni. Én sem tudtam.

Mert akkor jöttem rá, hogy mennyire mélyen…

Beleszerettem.

Bánkódhattam, vagy meg is mutathattam neki, hogy mellettem is nevethet. Úgy mint senki más mellett.

Ezt választottam.

Már nem maradt több szó, amit elmondhattunk volna, de még nem álltam rá készen, hogy elengedjem.

- Szeretnél megtanulni táncolni?

- Tessék? – olyan nagyokat pislogott, hogy azt hittem, kiesik a szeme. - Ömm, nem. Azt hiszem, jobb, ha én nem táncolok.

Látni akartam őt, ahogy azt csinálja, ami a szenvedélyem.

Tényleg béna volt. De ez volt a legaranyosabb dolog a világon. Jobban tetszett az ügyetlensége, mintha profi módon táncolt volna.

- Gyere – felálltam és kinyújtottam felé a kezem. - Megtanítom ezt a koreográfiát.

- Ez egy baromi nehéz koreográfia – meredt rám.

- Nem, ha jó tanárod van.

Még akkor is az.

- Várj, kitalálom – emelte fel a mutatóujját. – És te jó tanár vagy.

Nyilván.

- Honnan tudtad? – mosolyogtam.

Belecsúsztatta az ujjait a tenyerembe, és engedte, hogy vezessem.

Attól is rosszabb volt, amire számítottam.

Bárcsak addig ott maradhattunk volna a teremben, amíg az egészet meg nem tanulja. Akkor tényleg sosem váltunk volna szét.

Megmutattam neki, mit csináljon a csípőjével, de így sem ment neki.

Mögé álltam, miközben játékosan szurkálódott velem.

Nem gondoltam át. Beálltam mögé, hogy így segítsek elsajátítani a mozdulatot, miközben elfelejtettem, ki mögött állok.

- A tükröt nézd – szóltam rá.

Össze kell szednem magam – figyelmeztettem magam.

Előhúztam a telefont a zsebemből, és újra indította a dalt. Megfogtam a csípőjét és irányítani kezdtem.

A zenén túl is hallottam, ahogy élesen beszívta a levegőt. Az ujjaim feszesen rászorultak a csípőjére, ahogy próbáltam uralkodni magamon. Annyira közel volt hozzám, hogy éreztem az illatát. Teljesen átjárta a vanília az orrom. Mint valami méreg, ami kitörli a helyes irányt az agyból. Teljesen megbabonáz.

Olyan illata volt, mint a sütinek. Én pedig túl régóta voltam már diétán.

Felemelte a fejét. Követtem a mozdulatot, míg a szemünk újra találkozott a tükörben.

Apró résre nyitotta a száját. Talán mondani akart valamit, de én csak arra tudtam gondolni, hogy bedugja a nyelvem azon a kis nyíláson.

Hagyni akartam, hogy a kezeim bejárják a teste minden részét. Szerettem volna megérinteni a fenekét, a combját, a hasát. A mellét. Benyúlni a bugyijába, és érezni, hogy ő is annyira akar, amennyire én őt.

Szerettem volna a tükörnek dönteni, és addig kényeztetni, amíg mindent elfelejt a nevemen kívül.

Lassú mozdulattal félrefordította a fejét, és rám nézett a válla felett.

Meg kellene csókolnom.

Miért is nem kellene?

Nem emlékeztem.

Meg fogom csókolni.

Felé hajoltam, amikor Dani hirtelen eltávolodott tőlem.

Frusztráltan nyúltam a zsebembe a rohadt telefon után.

Lenyomtam a hörgést.

Miért kell nekem ilyen zenéket hallgatnom? Vagy miért nem állítottam be ismételt lejátszást…

Ha Dani nem ijedt volna meg a hirtelen hangtól, talán…

A tükörre néztem. Arra a pontra, ahol a fantáziámban álltunk.

Aztán Chris arcára, aki ránk nyitott.

Elmosolyodtam. Ha nem lett volna a hörgés, valami másra nyitott volna be.

Ebben egészen biztos voltam.

Akkor is, ha egy rohadék vagyok.

Dani zavarban volt. Elrohant Chris mellett, amitől még bűnösebbnek tűntünk.

Chris szigorú szemeit látva csak még jobban éreztem magam.

Talán tényleg rohadék vagyok.