Hold my hand 3.

Amint elhagytam a lakást, elárasztott a bűntudat. Ehhez azonnal csatlakozott a harag, amit saját magam iránt éreztem. Hagytam, hogy a vágyam vezessen.

A lakásomban sétáltam fel-és alá, egy pillanatra sem bírtam leülni.

Azt hiszem, tényleg kezdek megőrülni.

Annyira biztos voltam benne, hogy mit kell tennem – és ezt Dani egy pillanat alatt a feje tetejére állította.

A lelkiismeretem azt súgta, tartsam be az ígéretem.

Az ösztönöm azt, hogy éljem az életem. A barátaim is ezt akarták. A családom is.

Aztán eszembe jutott Chris arca, amikor Danihoz közeledtem. Ha engedek a kísértésnek, akkor… megszerzem Danit, bármi áron.

De miért akartam őt ennyire? Mert tudom, hogy nem lenne szabad? Amint elérhetővé válna, eldobnám őt?

Fogalmam sem volt, mi a helyes lépés. Még soha nem voltam ennyire bizonytalan abban, hogy mit kell tennem. Már Dani előtt is azt éreztem, hogy napról napra egyre többet veszítek el magamból, de amióta felbukkant… mintha újra kapnék levegőt.

De mi történne, ha szakítanék Emmával? Újból megpróbálna végezni magával? Ezúttal talán sikerrel… Akkor sosem tudnék megbocsátani magamnak.

De ha rendben is lenne, akkor is jobb lenne távol maradnom Danitól. Nem én vagyok számára a legmegfelelőbb ember. Ez abból is lejött, ahogy Chris rám nézett. Nem csupán azért ellenzi, mert barátnőm van. Miattam is. Ezt pontosan jól tudtam.

A többiek nem látják azt, amit Chris. Csak azt, hogy fuldoklom, azt nem, hogy már bele is haltam. Azt gondolják, van még számomra esély, pedig rohadtul nincs. És a halálból még Dani se tudna visszahozni. Akármit is gondol Jisu. Legfeljebb magammal rántanám a pokolba.

Végül egyszerűbb volt meghozni a döntést, mint hittem.

Sosem tartottam magam jó embernek. Chrisnek igaza volt, nem érdemeltem meg Danit. Se senki mást.

Talán Emmát sem. Talán az én hibám, hogy olyan lett, amilyen. Akármennyire is tiltakozik Jisu, semmi baja nem volt Emmának, amikor megismertem. Akkor még boldog volt. Talán ha nem lennék mellette, újra az lenne. Már csak meg kellene ezt értetnem vele…

Addig is, muszáj vele maradnom. Az elmúlt néhány napban eltávolodtam tőle. Fizikailag. Lelkileg már sokkal régebb óta. Nem tudom, hogy ezzel segítek-e e neki. Hogy szép lassan hozzá szokik az egyedülléthez.

Nagy eséllyel nem. Alig akart találkozni velem, amikor elmentem hozzá. Megint fogyott. Késő estig nála maradtam, de még akkor is éreztem a haragját. Csináltam neki vacsorát, de hozzám vágta a tányért.

Éreztem, hogy a testem minden egyes része megfeszült. Az állkapcsom, az öklöm. Sosem lennék képes rá, hogy bántsam. De már nem tudtam, hogy meddig bírom.

Vajon mikor jön el az utolsó pont? Meddig állja az ember, mire végleg feladja? Tudni fogom, ha beleroppanok?

Láttam, ahogy összerezdült, amikor a tányér hangos csattanással a csempére zuhant. Engem beterített a kaja, őt pedig elöntötte a bűntudat.

Ez a kapcsolat mindkettőnkkel végez. Miért nem látja?

A földre zuhant, és hisztérikus zokogásban tört ki.

Egy konyharuhával letöröltem magamról az ételmaradványt, majd mellé ülve átöleltem. A mellkasomra borulva sírta ki magát.

Olyan erősen kapaszkodott belém, hogy később meglátszott a mellkasomon a karmolása. Nem szóltam egy szót sem érte. Valójában még jól is esett a fájdalom. Elnyomta azt, amit a lelkemben éreztem.

- Sajnálom – ismételte folyamatosan.

Én a haját simogattam, mint valami érzelemmentes robot, és csak arra tudtam gondolni, hogy mindegy, hányszor kér bocsánatot. Valószínűleg sosem tudnék neki megbocsátani. És magamnak sem. Neki sem kellene.

Amikor többé-kevésbé megnyugodott, felsegítettem őt a kanapéra. Fel kellett takarítanom, mielőtt a szülei hazaérnek.

- Ígérd meg, hogy nem mész sehova – nyúlt utánam.

- Csak a konyhába megyek – mutattam a mocsok felé, kikerülve azt, amire valójában gondolt.

- Hogy nem hagysz el – pontosított.

A szemébe néztem. Szerettem volna, hogy megnyugodjon. Hogy rendbe legyen. Örökké. De már nem tudtam neki hazudni.

Nem kerülte el a figyelmét. Talán már nem maradt ereje egy újabb sírásra. Vagy azon gondolkozott, mit tehetne még.

Rám sem nézett, amikor visszamentem hozzá. Én sem szóltam egy szót sem. Végül elvonult a szobájába, és magára zárta az ajtót. Én a nappaliban maradtam, de időnként a szobájához sétáltam, és rátapasztottam a fülem az ajtajára. A halk neszezésekből tudtam, hogy rendben van. Már amennyire rendben lehet.

A szülei aznap is későn jöttek haza. Fáradt voltam, de nem akartam addig elmenni, amíg meg nem érkeznek.

Néha, amikor nem magamat okoltam mindenért, meg tudtam őt érteni. Hogy nem akar egyedül lenni. Hosszú évekkel ezelőtt meghalt az apám, de anyám mindig mellettem volt. És volt egy húgom is, aki sosem hagyta, hogy a saját életemet éljem.

Legalábbis korábban. Amióta Emmával eldurvult a helyzet, alig szól hozzám. Anyu azt mondja, csak kamaszodik… de csak hazudik. Ezt ő is tudja. Az igazság az, hogy már a tizennégy éves húgom is szán engem. Annyira undorodik tőlem, hogy rám sem bír nézni. Még anyu is kerüli a tekintetem.

Nem tudtam őket hibáztatni.

Ezt leszámítva, ők mindig mellettem álltak. Emma szülei sosem voltak ott. Ők mindig csak megfizették a szeretetüket.

Emma valójában magányos volt. Nem rám volt szüksége, hanem a szüleire. De ezt rajtam kívül senki sem ismerte el – talán én is csak ámítottam magam. Mert egy részem igyekezett meggyőzni magam arról, hogy hagyjam őt el. Akkor is, ha belehal.

Hazafelé vezettem. Sötét volt már, és az éjszakai fények gyors villanása eszembe juttatta az első találkozásunkat. Mikor is volt már az? Négy éve?

Egy házibuliban láttam őt meg, ahova el sem akartam menni. Talán nem is lett volna szabad.

Körbevették a barátai, mégis, úgy ragyogott, hogy rajta kívül senki mást nem láttam. És ezzel nem voltam egyedül. A többiek úgy néztek rá, mintha ezen múlna az életük. Olyan volt, mint a napsütés. Ragyogott. Vöröses szőke haja meglibbent, ahogy a fejét rázva nevetett valamin, amit egy barátja mondott neki. A tekintete véletlenszerűen megakadt rajtam, és az arcára fagyott a mosoly. Abban a pillanatban tudtam, hogy több lesz számomra, mint egy átlagos lány.

Csak azt nem gondoltam, hogy ez lesz belőle.

Talán ha aznap otthon maradtam volna, ő még mindig olyan lenne, mint a napsütés.

Vagy nem. Talán az egész nem rajtam múlott, és ő mindenképp ilyenné vált volna.

Nem tudom. Semmit sem tudok.

Későre járt már. Tudtam, hogy aznap éjszaka sem fogok aludni.

Tana szigorú nézéssel nyávogott egyet, amikor meglátott.

- Magamtól is tudom – mordultam rá.

Szinte el is felejtettem Dani létezését. Emma tett róla, hogy semmi más ne járjon a fejemben, csak ő. Tegnap este, amikor elmentem, nem jött ki a szobájából. Csak a csukott ajtótól tudtam elköszönni.

Azóta folyamatosan üzenget. A legtöbbje tiktok videó arról, hogyan kellene egy férfinek viselkednie.

Nekem már ahhoz sem volt energiám, hogy szar pasi legyek.

A szám azonnal megrándult, ahogy megláttam őt.

Hogy feledkezhettem el róla? Örültem, hogy ott volt a teremben.

Annak már kevésbé, ahogy rám nézett.

Ez a lány is megkattant? Legutóbb még mámortól megrészegülten nézett rám. Vagy lehet, hogy egyszerűen csak részegen? Talán ez a baj? Hogy részeg volt, amikor megcsókoltam?

Vagy…

Rájött, hogy mennyire undorító vagyok.

Vajon ki mondta el neki? Jisu kikotyogta, mint általában? Nem hiszem. Ő jobban rápörgött Danira, mint én. Talán Bluen? El tudtam képzelni, hogy a lelkiismerete nem hagyott neki nyugtot. De tudtam, hogy nem tette volna meg velem. A legvalószínűbb Yarin lett volna. Elvégre oda volt Daniért. De ő ennél etikusabb.

Fájt az árulása. Választott, és ezt meg tudtam érteni. Azt nem, hogy egy szót sem szólt. Chris nem csak Dani barátja, hanem az enyém is.

- Beszélhetünk máshol? – kérdeztem.

Rá is hagyhattam volna. Mi értelme volt küzdeni? Úgy sem tudom meggyőzni arról, hogy nem vagyok egy rakás szar. Az voltam.

Mégsem bírtam annyiban hagyni. Ezért követtem, amikor egy egyszerű "nem" válasz után ott hagyott.

Nem tudom, mit mondhatott neki Chris. De nekem is volt egy oldalam. Rosszat tettem, de talán mondhatok valamit, ami egy kicsit felment. Nem a tettemet… csak engem.

- Tudom, hogy mit gondolsz most rólam, de ne hidd, hogy mindent tudsz. Nem minden fekete-fehér.

Nem dühös voltam. Csak kétségbeesett.

Jól éreztem magam mellette.

Talán csak ennyi járt nekem?

Talán többé nem lehetek boldog?

Erre magamtól is tudtam a választ. Mégis… azt hittem, hogy már rég feladtam. Ezek szerint mégsem. Akkor miért most kellett volna?

Iszonyat makacs volt. Talán még Jisutól is makacsabb.

Normál helyzetben ez felizgatott volna. De akkor csak kiborított.

Egy szót sem szólt. Túl sok súlyt akart felemelni, de még ezt sem volt hajlandó elismerni. Nem szóltam. Ha nem akar gyengének tűnni előttem, akkor nem teszem azzá. Akkor sem, ha alig tudtam visszafogni magam, hogy ne rohanjak a segítségére.

Ő nem az a fajta, aki a segítségemre támaszkodna. Ezt már sikerült megértenem.

- Akkor ennyi? – kérdeztem. – Meg se hallgatsz?

Most már inkább dühös voltam, mint kétségbeesett.

Ahogy az arcomba vágta, hogy barátnőm van, megértettem őt. Nem elítélt. Talán az is. De főként fájdalom volt a szavai mögött.

Ezzel nem tudtam mit kezdeni.

Talán könnyebb neki, ha hagyom, hogy utáljon.

De azért még oda vágtam neki, hogy én is mást gondoltam róla. Azt hittem, hogy legalább meghallgat majd.

Talán… rohadtul önző voltam.

Feloldozásra vágytam. És ezt csakis ő adhatta meg.

Talán ha ő kért volna meg, hogy hagyjam ott Emmát… akkor megtettem volna.

De tudtam, hogy ő sosem tenne ilyesmit. És pont ezért vágytam rá.

Chris kemény tekintettel nézett a szemembe, de nem tudott becsapni.

Bűntudata volt, amiért elárult.

Lehetett is.

- El kellett neki mondanom – szólalt meg végül elsőként.

Nem állt szándékomban beszélni vele. Haragudni akartam rá. Mérhetetlen düh árasztott el, és könnyebb volt, ha gyűlölhettem őt. Ha őt hibáztathattam mindenért. Miközben semmi köze nem volt hozzá.

- Nem érdemli meg – szólt utánam, amikor elmentem mellette.

Visszafordultam.

- És én igen? Hogy hátba támadj?

- Fogalmad sincs, milyen életet élt.

A hangja olyan rohadtul, szokatlanul lágy volt. Hallottam valaha is ilyennek? Talán tévedtem, és mégiscsak szerelmes.

- Baszki, ez a csaj önmagában annyi szart élt már meg. Fogalmad sincs – csóválta a fejét.

Ha így folytatja, a végén még elsírja magát.

- Miért nem mondhattam el én? – kérdeztem közelebb lépve hozzá.

Chris állkapcsa megfeszült.

- Megtetted volna?

- Igen – hazudtam.

Nem hazugság. Egyszer biztosan. Mielőtt beleéli magát.

- Kezdett az egész túl gyors lenni. Ő nem tud kezelni téged.

Senki se tud.

- Szerintem többre képes, mint amit feltételezel róla – feleltem.

- Sajnálom – mondta egy percnyi farkasszemezés után. – De nem akartam végignézni, ahogy összetöri a hazugságod.

- Gyengébbnek látod, mint amilyen.

- Nem gyenge – vágta rá. – Nem hiszem, hogy az. Csak féltem.

- Tőlem nem kell.

- Kurvára veszélyes vagy – nevetett fel hidegen.

- Legalább már tudom, mit gondolsz rólam – mosolyodtam el gúnyosan.

Ott hagytam. Most már tényleg nem volt semmi, amit mondhatott volna.

Olyan benyomásom volt, mintha egyik napról a másikra egy űrlény kicserélt volna engem egy másik alteregómmal. Átkerültem valami párhuzamos univerzumba…

Dani nem szólt hozzám, Chrisszel kerültük egymást. Nem feszítettük szét a társaságot, de ha valaki figyelt, érezhette a kettőnk közti feszültséget. Ő nem akart engedni, én meg kurva biztos, hogy nem fogok.

És még csak nem is ez a legnagyobb fordulat.

Emma.

Mintha a földönkívüliek helyette is hoztak volna valaki mást.

Az elmúlt napokban nem féltékenykedett, nem voltak hisztirohamai. Kedves volt. Odafigyelt rám. Érdeklődött felőlem.

És ez baszottul megijesztett.

Mert néha elkaptam, ahogy elgondolkozva méregetett. Olyankor semmi gyengédség nem volt az arcán. Máskor pedig annyira mélyre merült a gondolataiba, hogy azt se vette észre, ha beszéltem hozzá.

Megpróbáltam elhessegetni az aggodalmat, és a gyógyulása örömeire koncentrálni. Mert ha tényleg fejlődik, akkor az azt jelenti, hogy már nincs rám szükség.

De akárhogy kezdtem bele a beszélgetésekbe, akármilyen megjegyzéseket, vagy célzásokat tettem, úgy csinált, mintha semmit se hallott volna. Helyette szélesen vigyorgott és kérdezett valamit a jövőbeni tervünkről.

Itt egy példa:

- Beszélnünk kellene. A jövőről – kezdtem óvatosan.

Ő meg csak vidáman bólogatott.

- Igen, igen, szerintem is – felelte.

- Szeretnék veled őszinte lenne.

- Én arra gondoltam, hogy elmehetnénk közösen nyaralni idén nyáron – szorított rá a kezemre.

- Emma, én…

- Hát nem fura, hogy még sosem voltunk együtt sehol? – szólt közbe.

- Emma, szeretném, ha most végig hallgatnál…

- Pedig szerintem jót tenne nekünk. Elmélyülne a kapcsolatunk még inkább, és talán újra megpróbálkozhatnánk a szexszel is.

Teljesen elmerült a gondolataiba, úgy sorolta fel a dolgokat, amik szerint javíthatók lennének egy nyaralással.

Csak mondta, mondta, és mondta, egészen addig, amíg próbálkoztam felhívni magamra a figyelmét. Sikertelenül. Hamarosan rájöttem, hogy egész addig fogja ezt csinálni, amíg fel nem hagyok a szakítás próbálkozásával.

Belefáradtam.

Ugyan mi értelme lenne?

Dani úgyis meggyűlölt egy egész életre.

Más nő meg úgy se érdekelt. Dani se érdekelt volna, ha nem nyomul bele olyan agresszívan a lelkembe… Azt se tudtam, hogy csinálta.

De valahogy még az is tetszett, ahogy szándékosan nem vett rólam tudomást. Szó szerint menekült előlem. Nem gondoltam volna, hogy még ez is szórakoztat majd.

Úgy tűnik, olyan érzelmes nyomorék lettem, akinek az is elég, ha láthatja őt.

Ő is képes volt rá, hogy kizárja a külvilágot. Akaratlanul is összehasonlítottam őt Emmával. Hiába csinálták ezt mindketten, Dani ilyenkor egészen másmilyennek tűnt.

Tudtam, hogy Emmát fogva tartják az agyában kísértő negatív gondolok.

Dani viszont úgy tűnt, mintha valami álomvilágba került volna. Még akkor is, amikor a kanapén összekuporodva, a laptopjával az ölében dolgozott. Annyira koncentrált, hogy apró ráncok jelentek meg a homlokán, és folyamatosan birizgált valamit. Vagy a haját csavargatta, vagy az ajkát rágcsálta. Néha tollal, vagy más, a keze közé kerülő eszközzel játszott. Kíváncsi voltam, tudatában van-e ennek, vagy még ez sem tűnik fel neki. Csak úgy, mint az, hogy felette állok, és őt nézem.

Amikor első négy ember beköltözött, és mi összebarátkoztunk, Chris úgy döntött, hogy rám bízzák a pótkulcsot.

Sejtésem sincs, megbánta-e ezt azóta, de tény, hogy visszaélek vele.

Minek kopogjak, ha magamtól is be tudok menni?

Aznap délután is használtam. Először azt hittem, hogy üres a lakás. A nappali teljesen üres volt.

Jisut vártam, aki még nem érkezett haza. Ledobtam a telefonom a fotelembe, és már épp le akartam ülni, amikor meghallottam a hangját a konyhából. Elmosolyodtam. Hirtelen felhangzott a zene, ő pedig énekelni kezdte a dalt.

Ez is olyasmi volt, amiben elmerült. Magára csukta az ajtót, mintha akkor senki se hallaná őt.

Pontosan tudtam, milyen dal volt. iKONtól a Love Scenario. Nem, nem vagyok kpop fan, sosem hallgattam őket. De azt a dalt mindenki ismerte.

Ezek szerint kpop rajongó volt. Hiába nem szerettem, örültem neki. Legalább ennyi kapcsolódás van köztünk – ő szereti a koreai zenét, én meg koreai vagyok. Majdnem ugyanaz.

Odasétáltam a konyhához, és kihúztam a tolóajtót. Annyira elmerült a főzésben, és az énekésben, hogy észre sem vett. Kihasználtam az alkalmat, és csak néztem, ahogy tevékenykedik a konyhában. Tetszett, hogy ilyen gondoskodó. A kajáját is bírtam. Ha ott volt, direkt nem ettem semmiből, amit ő készített, de amikor nem volt jelen, mindent befaltam. Az ő főztje volt az egyetlen, amit újabban meg tudtam enni.

Örültem volna, ha nem így van.

"Szerettük egymást, találkoztunk

Kitörölhetetlen emlékké váltunk

Egy nézhető melodráma, elfogadható befejezéssel

Ennyi elég volt – szerettelek

A szívem fáj, mikor rád gondolok

De nem akarom bepiszkolni a jó emlékeket

Nem fogom sírva visszahívni a múltat

Csak köszönöm, hogy voltál"

Idegesített a dal, és az is, hogy milyen átéléssel énekelte. Mintha értette volna. A kiejtése is tökéletes volt.

Első ránézésre nem mondtam volna meg, hogy fangirl. Ezek szerint mégis az, ha ilyen jól tudja kívülről egy idegen nyelvű dal szövegét.

Behúztam az ajtót, és elhagytam a lakást. Inkább lent vártam Jisura.

Senki se fogja megtudni, hogy aznap ott jártam.