Hold my hand 7.

Ha Yarin tegnap este nem emlékeztetett volna rá az asztalnál, hogy barátnőm van, ő maga másnap megtette.

Nem tudtam, hányadán állunk. Közel két hétig nem beszéltünk egymással. Naivitás lett volna azt hinni, hogy vége. Csak így, ilyen egyszerűen.

SMS-t küldött, hogy otthon vagyok-e. Beszélni akart velem.

Otthon voltam.

A macskákra tévedt a tekintetem. Mochi mellettem aludt a kanapén, Tana pedig épp abban a pillanatban jött ki a hálószobából. Valószínűleg odabent aludt az ágyamon.

A legutóbbi incidens óta alig tudtam rávenni őt, hogy újra megbízzon bennem.

Ki volt zárva, hogy még egyszer a közelükbe engedjem őt.

Végül úgy döntöttem, hogy nem halogathatom tovább a beszélgetést.

Képes voltam rá, hogy végre meghozni a lépést, és szakítsak vele. Akármivel álljon is elő.

Attól, hogy az elhatározásom megvolt, még nem lett egyszerűbb. Azóta hányingerem volt, hogy megláttam az üzenetét. És ahogy az ajtó előtt álltam, csak erősebb lett.

Emma anyja nyitott ajtót.

Úgy nézett ki, mint Emma idősebb változata. De inkább néznénk a nővérének, mint az anyjának.

- Taemin, annyira örülök, hogy látlak!

A hangja vidám volt, de egyetlen arcizma se rezdült. A botox nem engedte.

- Gyere ide szívecském, hadálhd ölelgesselek meg.

Meg sem várta, hogy válaszoljak, máris jéghideg karjaiba zárt.

Elhúzódtam tőle, mielőtt lehánytam volna.

Ha valaki kívülről lát, azt gondolja, hálátlan vagyok. Milyen jó nekem, hogy így szeret az anyósom, nem?

Nem. Akkor viselkedik így, amikor akar valamit.

Emma szobájába irányított. Az ágyán ült, és szélesen mosolygott rám, amikor meglátott.

Körbe néztem a szobán, mielőtt beléptem volna.

Emma szobája mindig árulkodik az aktuális állapotáról.

Ha káosz van, a hangulatingadozásai erősek.

Ha az ágya bevetetlen, a szobája tele van edényekkel, akkor depressziós.

Ha túlzott rend van, akkor kényszeres.

Most rend volt. Nem olyan, mint amikor az se mindegy neki, hogy milyen szögben áll a távirányító.

Nem tudtam hova tenni. Se őt, sem a szobáját.

Bizonytalanul léptem be. Intett, hogy menjek oda hozzá az ágyra.

Szó nélkül leültem a kanapéra, ami az ágya mellett volt.

Nem mondott semmit, a mosolya is töretlen maradt. Kezdett egyre bizarrabb lenni az egész.

- Hogy vagy? – kérdezte, miután leült velem szembe a babzsákfotelbe.

Nem válaszoltam. Hogy lehetnék?

Megértette.

Normál esetben őrjöngene. Megpróbálna manipulálni.

Normál esetben működne is. Talán tudja, hogy most más a helyzet.

- Sajnálom a legutóbbi viselkedésemet.

Olyan rohadt nyugodt volt a hangja, hogy kétség sem kellett hozzá, tudtam, hogy előre begyakorolta.

- Nagyon rossz állapotban voltam akkor. Tana jól van?

Ökölbe szorítottam a kezem. Éreztem, ahogy az állkapcsom megfeszül. A lábam mozdult, alig bírtam visszatartani, hogy ne pattanjak fel. Hogy merte a szájára venni Tana nevét, miután késsel fenyegette?

- De Taemin, én tényleg mindent nagyon, nagyon bánok – hangsúlyozta.

A füle mögé simította a haját, és kerülte a tekintetem.

Egy árnyalatnyi őszinteséget fedeztem fel a hangjában. De ez kevés volt ahhoz, hogy megbocsássak.

- Én… tudom, hogy mennyire nem volt rendben az, ahogy aznap viselkedtem.

A kezeit tördelte, és nyelt egy nagyot, mielőtt hatalmas, bocsánatkérő szemeivel rám nézett.

- Rögtön utána felkerestem egy pszichológust. Heti háromszor járok hozzá. Dolgozom magamon, Taemin, hinned kell nekem.

Ezúttal én nem bírtam tartani a szemkontaktust.

Nem akartam ezt hallani.

Olyan hosszú ideig kérleltem, hogy forduljon szakemberhez. Miért akkor kellett megtennie, amikor végre elhatároztam magam?

Mégis mi a fenét kellene ezután csinálnom?

- Kérlek, csak egy kicsit tarts még ki, és ígérem, minden rendben lesz! Megváltozom! Komolyan, már el is kezdtem a változást.

Felállt a babzsákfotelről, és elém térdelt.

Újra rám tört a hányinger.

- Látnod kell, hogy már most is más vagyok. Ez a nő jó, tényleg használ. Látod, ugye? Minden a te érdemed Taemin!

Az utolsó mondata hallatán rá pillantottam. Az én érdemem? Mi az én érdemem?

- Igen, így van. Te adsz nekem erőt.

Elsírta magát. Bárcsak hittem volna neki.

Amióta ismerem Danit, teljesen más szemmel látom Emmát. Régen hittem a könnyeiben, a dühében. A fájdalmában. Most, hogy láttam Danin, milyen, amikor megbántom, már tudom, hogy azok mind csak színjátékok voltak. Emmában semmi sem igazi.

- Nem tudom képes vagyok-e folytatni, ha most elhagysz.

Kifejezéstelen tekintettel nézett rám. Nem tudtam mit mondani. Mozdulni se bírtam.

- Miattad vagyok életben. Ha nem lennél, már rég megöltem volna magam.

Kitörölte a könnyeket a szeméből és mély levegőt vett.

- Ezt te is tudod – suttogta.

Kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit. De nem tudtam, hogy mit.

- Nem én vagyok a megoldás – mondtam végül, amikor ráleltem a hangomra.

- Nem, ez nem igaz – rázta meg a fejét.

Felálltam a kanapéról.

Nem jött utánam.

Lenyomtam a kilincset. Nem tudtam elhinni, hogy szabad vagyok.

- Bebizonyítom, hogy ez nem igaz – szólt utánam halkan.

Visszafordultam.

Arcán szomorú mosoly ült. Ez az egy legalább tényleg nem volt hazugság.

- Mindent meg fogok tenni, hogy lásd. Minden ugyanolyan lesz, mint régen. Én vidám leszek, te pedig újra szeretni fogsz.

Úgy bizonygatta, mintha tényleg hitt volna benne.

Szó nélkül távoztam.

Szerettem volna úgy eltűnni onnan, hogy senkinek se tűnjön fel az se, hogy valaha ott jártam.

Nyilván nem sikerült.

Nem csak Emma anyja, de még az apja is a nappaliban várt rám.

- Ülj le – intett Emma apja az üresen álló fotel felé.

Az ajtóra néztem. Szinte hallottam a hangját, hogy hívogat.

Mivel krónikus szar döntéshozó vagyok, leültem a fotelbe.

- Mit kérsz inni? – kérdezte az apja. – Kávét? Whiskeyt?

- Jól vagyok – mondtam.

- Igaz, ti ázsiaiak nem bírjátok az alkoholt, mi? – nevetett.

Nem feleltem. Sajnos nem voltam vicces kedvemben.

- Jó, akkor térjünk rá a lényegre – folytatta. – Mit kellene tennem, ahhoz, hogy ne hagyd őt magára? Hmm? Adjak pénzt?

Nagyra tágult szemekkel bámultam rá. Nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam.

- Csak mondj egy összeget – legyintett lemondóan.

- Alin! – szólt rá Emma anyja. Alin bosszúsan nézett a feleségére. – Ne így!

- Köszönöm, de nincs szükségem pénzre – feleltem végül.

- Mindenkinek van – nevetett fel Emma apja.

- Mi csak azt szeretnék – kezdte Emma anyja sietősen, mielőtt Alin tovább beszélhetett volna. – Mi csak azt szeretnék, ha egy kicsit még kitartanál. Olyan sok ideig jó voltál hozzá, ne tegyél tönkre mindent, amit eddig elértél.

Már megint ez. Mit értem én el? Legfeljebb azt, hogy majdnem vérfürdőt rendezett az otthonomban.

- Tudom, hogy most dühös vagy – mondta Alin.

Az nem kifejezés – mondtam magamban.

- Emma messzire ment. De már jár szakemberhez. Láttad, hogy jobban néz ki, mint korábban- intett Emma szobája felé.

- Ha most elhagyod, újra vissza fog esni – nézett rám Emma anyja esdeklő tekintettel. – Ezt te se szeretnéd, ugye?

Ha eddig nem tudtam volna, honnan örökölte Emma a manipulatív géneket, most már megvan a válasz. Az anyja érzelmi manipulátor, az apja pedig erőszakos.

- Csak egy hónapot kérünk – mondta Alin elveszítve a türelmét. – Egy hónap múlva oda mész, ahova akarsz.

- Azt mondták a kórházban, hogy ennyi idő elég lesz rá, hogy stabilizálódjon Emma állapota – magyarázta az anyja. – Csak ennyit kérünk. Az ő érdekében. Hiszen egy ember élete van a kezedben. Minden rajtad múlik.

Nem voltak rá szavak, mennyire gyűlöltem az egészet. Legfőképp a gyengeségemet.

- Egy hónap – feleltem. – Egy hónap múlva akkor is elmegyek, ha térden állva könyörögnek.

Nem tudom, mikor aludtam utoljára jól. Csak az biztos, hogy a tegnapi még szarabb volt, mint általában.

Többnyire szeretek egyedül lenni, de további öt perc a lakásomban, és biztosan kinyírtam volna magam.

Tudtam, hogy Jisu nagy eséllyel még aludt. Úgy döntöttem, én leszek az ébresztője.

Odafelé vettem két americanot, hogy ne utáljon túlzottan, aztán felhasználtam a kulcsomat.

Azt hittem, hogy teljesen kihalt lesz a lakás, de a fürdőből hangok szűrődtek ki. Elfelejtettem, hogy Dani koránkelő típus.

Jisu tényleg aludt még. A hasán feküdt, az egyik keze lelógott a földre, a szája pedig enyhén nyitva volt. Kár, hogy leszbikus, olyan ellenállhatatlan teremtés.

Letettem az egyik kávét az asztalra, majd a másikkal a kezemben leguggoltam elé. Levettem a kávéspohár tetejét, és egy egészen keveset a félig nyitott szájába öntöttem.

Megrázta a fejét, és miután letörölte a kávét, ami végigcsurgott az arcán, kinyitotta értetlenségről árulkodó szemeit.

Nevetnem kellett.

- Micsinálsz? – kérdezte alig formálva meg a szavakat.

- Jó reggelt.

- Az kávé? – nézett a kezemben tartott pohárra.

- Miért, nem érezted a szádban?

- Hány óra? – olyan álmos volt a hangja, hogy csodálkoztam, az időre kíváncsi, és nem arra, melyik dimenzióban van épp.

- Tizenegy múlt néhány perccel.

- Dani itthon van még?

- Miért, hova megy? – kérdeztem vissza olyan laza stílusban, mintha nem is érdekelne.

Nem is érdekelt.

Nem válaszolt. Felült az ágyban, és ásított egy nagyot.

Ha újra felteszem a kérdést, akkor nem adhatom be, hogy nem érdekel, ugye?

- Jézus, hogy nézek ki?

Az asztalán álló kis tükörbe nézett. A haja olyan volt, mintha egy hete nem fésülködött volna.

- Bájosan – feleltem, mire felemelte a középső ujját.

Velem ellentétben Jisu nagyon mélyen tud aludni. Legalább egy-egy éjszakára cserélhetnénk…

- Elkéred nekem Dani hajkeféjét?

- A tiéd miért nem jó? – mutattam az asztalán pihenő fésűre.

- Azért, mert azzal előbb tépem ki az összes hajszálamat, minthogy kiszedjem a csomókat.

- Akkor miért nem veszel egy jobbat?

- Mert Daninak van – vigyorodott el.

- Akkor menj érte magad – vontam vállat, és a saját kávémmal a kezemben a szekrényének dőltem.

- Kérd már el – hisztizett.

Nyomatékosítva a kérését, meglendítette felém a lábát, de túl messze volt tőlem, hogy belém rúghasson.

- Ha ilyen szépen kéred…

- Lécci.

- Nem – feleltem, majd a kávémba kortyoltam.

- Taemin…

Sosem tudok ellenállni a nők könyörgő szemének. Ez az én bajom.

Sóhajtottam egy nagyot és az asztalon hagytam a kávémat.

A fürdő már üres volt, ezért Dani szobája felé indultam. Mielőtt kopoghattam volna, olyan sebességgel rontott ki az ajtón, hogy egyenesen belém szaladt.

- Bocsi, bocsánat – hadarta.

Felnézett, hogy lássa, kit tarolt le. Amikor látta, hogy én vagyok az, mélyet sóhajtott.

- Nem gond, legközelebb fel is rúghatsz, ha gondolod – ajánlottam.

Egy halvány mosoly jelent meg a szája szélén.

Ha így mosolyog, tényleg felrúghat.

- Még megfontolom – felelte.

Arrébb léptem, hogy ki tudjon kerülni. Ő is elmozdult, ugyanabba az irányba, így újra egymással szemben álltunk.

- Egyébként hova mész így kiöltözve? – mutattam rá.

Szűk, fehér nadrágot viselt, amin vékony kék csíkok húzódtak függőlegesen, és fehér garbót. Tökéletesen megmutatta homokóra alakját, amit ha akart, a bokáig érő kardigánjával el is tudott takarni. Úgy nézett ki, mint aki sétahajózásra megy.

Lesütötte a szemét, de még így is láttam, hogy elpirult.

Minden világos lett. A készülődése és az, hogy Jisu kikerülte a választ.

Félre álltam, a kezemmel pedig a bejárati ajtó felé mutattam.

- Le ne késd miattam a randid.

Dani megtorpant. Felnézett rám, és úgy tűnt, mintha valamin gondolkozna.

Ez csak még jobban idegesített. Mire vár? Miért nem rohan ahhoz a faszfejhez? Hiszen őt választotta.

- Indulj már – szóltam rá türelmetlenül. - Semmi kedvem azt hallgatni, hogy miattam nem jött össze.

Még mindig engem nézett fürkésző szemeivel. Végül bólintott, és elindult.

Ettől még idegesebb lettem, mintha maradt volna.

Visszasiettem Jisu szobájába, és bevágtam magam mögött az ajtót.

- Hol a hajkefe? – kérdezte az üres kezemre pillantva.

Gúnyosan elmosolyodtam.

- Nincs is rá szükséged. Csak azért küldtél oda, hogy ne neked kelljen elmondanod. Azt, hogy ma Saenával randizik – pontosítottam.

Úgy vont vállat, mintha nem tudná, miről beszélek.

Mesterkedésből jeles, de színészetből megbukna.

- De attól még kéne az a hajkefe – ismerte be végül. – Mindjárt jövök.

Felállt, és kisétált a szobából. Kb. tizenöt perc elteltével jött vissza.

Egész addig a plafont néztem, megpróbálva lenyugtatni magam. Nem nagyon akart összejönni.

Hallottam, ahogy kinyílt az ajtó. Nem néztem Jisure, csak lehunytam a szemeimet. Magamon éreztem a pillantását, de nem akartam, hogy észrevegye, mennyire szét voltam esve. Azért mentem át hozzá, hogy egy kicsit jobban érezzem magam. Ehelyett minden rosszabb.

Hogy lehet napról napra egyre jobban tetézni a szart?

- Sajnálom.

A hangja csendes volt, csordultig tele együttérzéssel. Vagy szánalommal.

Bejött a szobába, és leült az ágyára, egészen közel hozzám.

- Nem tudtam, hogy mondjam el neked.

Ránéztem. Ő a kezét figyelte.

Olyan voltam Jisu számára, mint valami energiavámpír. Én általában jobban éreztem magam a társaságában. Ami nem csoda. Vicces és laza, tele energiával.

De én? Fárasztó, bunkó, és folyton szar kedvű.

Sosem értettem, hogy tud velem együtt lenni. Mintha átvett volna valamennyi rosszat az én energiáimból, amikor találkoztunk. Én jobban lettem, ő rosszabbul. Fogalmam sem volt, hogy érte ez meg neki.

Néha elgondolkoztam, hogy el kellene engednem őt. Az ő érdekében.

De túl gyáva voltam hozzá.

Vicces, hogy ő szaladt utánam az elején, most mégis nekem van rá nagyobb szükségem.

- Igazából – szólalt meg bátortalanul. Az ujjait tördelte, mintha attól félt volna, hogy felbosszant a mondandójával. – Azt hittem, hogy te majd meggyőzöd, hogy ne menjen.

Nem válaszoltam.

Azt hitte, haragudni fogok, csak mert az életemmel játszik? Haha. Ő legalább jó indulatból tette.

- Nem fogom lebeszélni róla – feleltem végül.

- Mert? – kapta fel a fejét.

- Mert nem tehetem.

- De mért? Emma már…

Elhallgatott a mondat közepén. Az arckifejezésemet látva nem volt oka folytatni.

- Ugye nem?

Megremegett a hangja.

Ezt bírtam a legkevésbé. Nem akartam, hogy miattam szenvedjenek.

- Rám írt tegnap. Elmentem hozzá, hogy megmondjam, vége.

- És? – kérdezte türelmetlenül.

- Meg is mondtam. Aztán a szülei arra kértek, hogy várjak még egy hónapot.

- De mire? – könnyek jelentek meg a szemében. Nem bírtam ránézni. – Mért nem tudod azt mondani, hogy nem?

Egy óriás méretű gombóc volt a torkomban. Miért nem tudok nemet mondani?

- Pszichológushoz jár. És segít neki. Tényleg jobban néz ki.

- És egy hónap múlva már jól lesz? – vajon melyik tervezi hamarabb? A sírást, vagy, hogy leüvöltse a fejemet? – És akkor is, mi lesz? Egymásba szerettek és minden happy lesz?

Ha mással is ilyen gúnyosan fog beszélni, még a végén azt fogják feltételezni, hogy valami közöm van hozzá.

- Nem – ráztam meg a fejem. Pedig valójában én sem tudtam.

Fojtogatott az egész. Mi van, ha sosem szabadulok meg tőle?

Néhány héttel ezelőtt még ebben a tudatban éltem. Elfogadtam, hogy ő a keresztem, amit sosem fogok tudni letenni.

Aztán valami megváltozott. Először elkezdtem reménykedni. Aztán már tényleg hittem a változásban.

Ezután a legrosszabb a bukás.

- Jók lennétek Danival.

A fejembe lát?

- Nem tehetem – ráztam a fejem kelletlenül. Mintha bennem nem játszódott volna már le ez a gondolat… De ha a körülöttem lévőknek ennyit ártottam, Daninak mennyit tudnék? Már így is többet bántottam, mint az összes férfi együttvéve. – Dani jobbat érdemel.

- Megérdemled őt – ellenkezett.

- Nem működne.

- Had mondjam el neki – könyörgött. – Légyszi. Tuti, hogy megértené. Tudom.

A tekintetemet kereste.

Attól féltem, hogy ha tovább erősködik, végül sikerül meggyőznie. És azt nem tehettem.

- Fogjuk rövidre – pattantam fel a földről. Összeszorítottam a fogaimat, és kemény tekintettel néztem rá. – Nem kell nekem Dani. Bárki mással jobban járna, mint velem.

- Saenával is?

Provokált. És be is talált vele. Amivel teljesen tisztában volt.

- Amúgy mi olyan rossz benne? Amiért ennyire utálod? Vagy ez csak…

- Nem vagyok féltékeny – szóltam közbe.

- Kamu.

Jisu szobájának az ajtaja résnyire nyílt, és Soren bukkant fel mögüle.

- Takarodj már – szólt rá Jisu.

Soren megfordult, de mielőtt Jisu fellélegezhetett volna, bepucsított.

- Meg ne próbáld! – üvöltötte el magát Jisu.

Felállt, és belerúgott Soren seggébe. Soren felkiáltott és a fenekéhez kapott.

- Ne már, a buli óta fáj a seggem!

- Miért, valaki seggbe kúrt?

- Taemin, a barátnőd nagyon alpári – meresztette rám a szemeit. – Ki kéne mosni szappannal a száját.

- Mert te mondhatsz ilyeneket, én meg nem?! – háborodott fel Jisu.

- Igen – vigyorgott rá Soren.

- Mindkettőtök száját ki kéne mosni szappannal – feleltem.

Rám néztek. Remek, én lettem a közellenség.

- Jó, mindegy, megbocsátok.

Soren a szemeit forgatva bejött Jisu szobájába, majd befeküdt az ágyába. Jisu összeszűkült szemekkel nézte, hogy mit csinál. Végül csak sóhajtott egyet, és leült a székébe.

Én visszaereszkedtem a földre.

- Inkább meséld el, hogy miért kell utálni Saenát.

- Nem kell utálni.

- Ha te utálod, én is – felelte.

Mondhattam, amit akartam. Sorennek nem érzései voltak, hanem döntései.

Néha úgy éreztem magam, mint egy anyuka kacsa, akit Soren először látott meg.

- De Danit nem utáljuk, ugye?

Olyan hirtelen ült fel az ágyban, hogy Jisu hátra hőkölt tőle.

- Jaj de cuki, megkedvelted őt? – gügyögte neki.

- Nem – morgott rá Soren. – Csak élvezem, hogy könnyen ráveszem akármilyen sorozatra. Könnyen manipulálható. Másról nincs szó.

Na, ez volt kamu.

Soren nem kedvel sok embert, és éppen ezért szembetűnő, ha valakit mégis.

- De tudom utálni őt, nem gond – ajánlotta.

- Nem kell utálni – felelte Jisu bosszúsan.

- Akkor jó – visszafeküdt az ágyba. – De amúgy könnyen menne, ha kéne – tette még hozzá.

Ezután mindketten rám néztek.

- Nem fogtok leszakadni a témáról, ugye?

Megrázták a fejüket. Felsóhajtottam. Lehet, hogy mégiscsak én szenvedek többet miattuk?

- Saenát csak addig érdeklik a lányok, amíg ágyba nem viszi őket.

- És féltékeny vagy, amiért ő megteheti? Bocs – húzta be a nyakát Soren, amikor meglátta az arckifejezésem.

- Azt utálom, hogy kihasználja őket. És rohadtul nem érdekli, hogy kit. Vagy hogy mi lesz utána velük - magyaráztam. - Volt egy lány, akivel nagyon jóban voltam.

- Bethy – szúrta közbe Jisu. – Elment máshova dolgozni.

- Ja, Saena miatt – feleltem keserűen. – Addig nem érdekelt, hogy kivel mit csinál, amíg ki nem Bethy volt. Előtte úgy gondoltam, hogy a lányok hibája. Minek bíznak meg olyanban, mint Saena…

- És? Miben volt más ez a csaj? – kérdezte Soren.

- Nem ismertem nála jóindulatúbb embert. Az egyetlen hibája az volt, hogy beleesett abba a tetűbe.

- Gondolom meghúzta – forgatta a szemét Jisu.

- Aztán Saena nem vett róla tudomást, neki összetört a szíve, végül céget váltott, hogy ne kelljen őt többé látnia, blablabla – dünnyögte Soren. – Nem bírom a romantikus drámákat.

- Bethy nem akart vele lefeküdni – ráztam meg a fejem. – Saena annyit győzködte, hogy már én is elhittem, hogy érez valamit iránta.

- Oh – húzta el a száját Jisu.

- Hetekig győzködte őt Saena. Virágot vett neki, meg minden baromság. Végül már én is azt mondtam, hogy adjon neki egy esélyt.

Utáltam magam érte. Ez abban az időszakban volt, amikor Emmánál súlyosbodtak a problémák, és én reménykedtem benne, hogy jobbra fordulnak a dolgok. Azt hittem, hogy az emberek képesek a változásra. Hogy a szerelem segíthet jobbá válni.

- Akkor lényegében te lökted a karjaiba – szólalt meg Soren hosszas hallgatás után.

Jisu csúnyán nézett rá.

Én nem haragudtam azért, amiért kimondta az igazságot.

- Igen. De nem ment bele rögtön. Sokáig tervezgette, hogy milyen lesz vele az első. És miután megtörtént, Saena keresztülnézett rajta.

- Nem mondod! – kiáltott fel Jisu. – Baszd meg…

- Sosem beszéltem azelőtt Saenával. Nem ismertem őt, csak a hírét. Ezért hittem, hogy megérdemelt egy esélyt.

- De azt eljátszotta – felelte csendesen Jisu. – És most Danival is ezt teszi.

- Lehet, hogy Dani tényleg tetszik neki – vont vállat Soren. Jisuval mindketten felé fordultunk. – Most mi van? Dani más, mint a legtöbb csaj. Ez még nekem is feltűnt.

- Omo, tényleg tetszik neked? – gúnyolódott Jisu.

- Nem – forgatta a szemeit Soren. – De egy béna romkomban ő lenne a főszereplő. Ez evidens.

- Mindegy, folytasd a sztorit – fordult felém Jisu.

- Ennyi volt. Bethy eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Letiltott mindenhonnan. Azt hittem… - nem tudtam befejezni a mondatot, ezért újra neki indultam. – Azt hittem, hogy… - nem ment. – De egy másik kolléganőnk elmondta, hogy átment máshova dolgozni.

- És nem kerested? – vonta fel Soren a szemöldökét.

- Nem. Nem akart látni. Tiszteletben tartottam.

- Én tuti látni akartalak volna – ellenkezett Jisu.

- Nem biztos. Engem hibáztatott. Joggal.

Láttam Jisun, hogy nem ért velem egyet. De semmi kedvem nem volt vitatkozni.

Felálltam, és az ajtó felé indultam. Visszanéztem rájuk. Az arcuk értetlenséget tükrözött.

- Unom a témát, inkább csináljuk valamit.