Hold my hand 8.

Este volt már, mire visszaértünk. Nem hittem volna, hogy végül jól fogom érezni magam. De Jisu és Soren éppen annyira szórakoztatóak, mint amennyire idegesítőek.

Chris a nappaliban nézett valami filmet.

Biccentettem felé. Viszonozta.

- Dani? – kérdezte Jisu. – A szobájában?

- Nem – felelte Chris. – Saenánál alszik.

Megtorpantam. Nem bírtam mozdulni, se lélegezni.

Szükségem volt néhány percre.

Jisu rám nézett, hogy lássa, hogy reagálok. Felesleges volt. Én sem tudtam eldönteni, mit érzek. Dühöt? Fájdalmat? Csalódottságot?

Sejtettem, hogy nem csak nézni fogják egymást.

Láttam magam előtt, ahogy csókolóznak… De hogy Dani nála aludjon?

Nevetséges lett volna azt hinni, hogy nem fekszik le vele. Még ha kényszerből is aludt volna ott, nincs az a férfi, aki ne próbálkozott volna be nála.

De nem hittem volna, hogy Dani ilyen lány.

Nem hittem volna, hogy bedől Saenának. Hogy ennyire egyszerűen meg tudja vezetni őt.

És mi lesz holnap? Hazajön kisírt szemekkel, amikor Saena úgy viselkedik majd vele, mint egy darab ronggyal?

És akkor én mit csináljak?

- Itt alszom – jelentettem be.

Jisu teljesen össze volt zavarodva. Nem csodáltam.

A hangom, az arckifejezésem teljesen érzelemmentes volt. Ebben jó voltam. Remekül el tudtam rejteni a valódi érzéseimet. Emma mellett kénytelen voltam megtanulni.

Végül nem bírtam elaludni. Nem is vártam, hogy fogok tudni, de ahogy becsuktam a szemem, Danit láttam magam előtt Saenával.

Felkeltem a kanapéról, és anélkül, hogy tudtam volna, mit csinálok, Chris szobájához mentem.

Halkan kopogtam.

- Gyere – szólt ki.

Fel se nézett a laptopjából. Tudta, hogy én vagyok.

Becsuktam az ajtót magam mögött, és keresztbe tett kézzel az ajtófélfának dőltem.

- Mondhatod.

Még mindig nem nézett rám.

- Majd ha rám figyelsz – feleltem. – Nem a hátaddal akarok beszélni.

Úgy fordult meg, mintha szívességet tenne nekem.

- Mondhatod – ismételte meg egy sóhaj kíséretében.

Jó. A körülmények adottak. Csak a szövegem nem volt az.

Nem vagyok valami jó a nagy érzelmi dumákban. Életem legtöbb konfliktusa talán éppen ebből adódik.

- Nem kellene engedned, hogy Dani Saenával legyen – mondtam ki végül egyenesen.

Elnevette magát. Egyetlen csepp jókedv sem volt benne.

Nem baj. Bennem sem.

- Nem vagyok az apja.

- Nem – értettem egyet. – De legjobb barátjaként vigyáznod kellene rá.

- Tud vigyázni magára.

Ezt nagyon is jól tudtam.

Farkasszemet néztünk. Ő tört meg előbb – mint mindig.

- Nézd – a földet bámulva grimaszolt egyet, a hatásszünet után pedig rám nézett. – Nem tudom, hogy mi a fenét akarsz tőle… de ő nem az a lány, akivel játszadozhatsz.

- Nem terveztem.

Még én is éreztem, hogy ez mennyire gyengén hangzott.

- Nem magam miatt jöttem ide – ellöktem magam a faltól, és a hajamba túrtam. – Fogjátok már fel, hogy ez nem rólam szól. Saena egy szar alak.

- Nekem okésnak tűnt.

- A fenéket – néztem mélyen a szemébe. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg szimpatikusnak találta őt, vagy csak szórakozott velem. – Én ismerem őt.

- Az nem jelent semmit. Az emberek változnak.

Éreztem az élt a hangjában. Mégsem kérdeztem rá, hogy mit akart ezzel mondani.

A kilincs felé nyúltam.

- Te nem ismered Danit – a hangja sokkal gyengédebb volt. Egész eddig ment a farokméregetés, és most olyan volt, mint aki megadta magát. – Kurva sok mindenen ment keresztül. Durva dolgokon.

A kilincsen pihenő kezemet néztem. Szerettem volna tudni, hogy pontosan mikre céloz. És szerettem volna megvédeni Danit. Beverni mindenkinek, aki valaha is bántotta őt.

- Ezért nem kellene hagynod, hogy Saenával legyen – feleltem csendesen.

- Megérdemli, hogy mellette legyen valaki. Valaki – emelte meg a hangját -, aki száz százalékosan mellette tud állni.

De ennek a valakinek miért Saenának kell lennie?

Lenyomtam a kilincset és kisétáltam az ajtón.

Ébren voltam, amikor másnap Dani hazajött. Jó, ha öt percet tudtam aludni. Ez az éjszaka még szarabb volt, mint az előző. Már ha az lehetséges…

Teljes készenlétben vártam, hogy mikor hallom meg a bejárati ajtó nyílását.

Hétfő volt, munkanap, így mindenképp haza kellett jönnie. Vagy Saenánál tervezett dolgozni?

Ahogy megfogalmazódott bennem a gondolat, kulcscsörgést hallottam. Felpattantam a kanapéról, és a bejárathoz siettem.

A tegnapihoz képest kicsit nyúzottabban nézett ki. De közben… ragyogott.

Felfordult a gyomrom.

Köszönés nélkül akartam elmenni. Ez nem egy büntető manipulációs módszer volt – csak képtelen voltam megszólalni. Nem akartam hallani, hogy mennyire jól érezte magát, és tudtam, hogy ha kinyitom a számat, csak a szar ömlene ki rajta.

- Mi történt a kezeddel?

Ránéztem. A tekintetében aggodalom ült.

Bassza meg. Teljesen elfeledkeztem a kezemről. Már egyáltalán nem éreztem a fájdalmat – a kezemben legalábbis.

Miért kellett észrevennie? És miért kellett szóvá tennie? És miért aggódik egyáltalán? Legjobb lenne, ha teljesen figyelmen kívül hagyna.

Én nem érem be morzsákkal. Ha nem lehet teljes egészében az enyém, akkor nem kérek belőle. Nem akarok felszínes bájcsevejt. A barátja meg pláne nem leszek.

Nem barátkozok olyanokkal, akiket már elképzeltem meztelenül.

Nem feleltem a kérdésére. Mit mondhattam volna? Hogy egy gyenge pillanatomban belevertem a fürdőszoba falába? Akkor, amikor az agyam azzal a képpel gyötört, hogy vajon milyen pózban dugja épp Saena Danit…

Mondjuk kíváncsi lettem volna rá, hogy mit válaszol.

Otthagytam, mielőtt kísértésbe estem volna.

A következő két hétben nem mentem sehova, ha nem volt muszáj. Bezárkóztam a lakásomba, és minden időmet a macskáimnak szenteltem.

Szomorúnak hangzik? Pedig csak akkor voltam az, amikor bezártam magam mögött az ajtót.

Átváltottam túlélőüzemmódba. Nem éreztem semmit. Nem nevettem, nem voltak boldog pillanataim. Ugyanakkor, nem is fájt. És ez volt a lehető legjobb taktika ahhoz, hogy túléljem azt az egy hónapot.

Akárhogy is álltak köztünk a dolgok Danival, felnyitotta a szemem, hogy nem kell örökké elviselnem Emmát, és ezért hálás voltam. Akkor is, ha közben haragudtam rá Saena miatt.

Nem tudtam, hogy lehet-e még teljes életem. És azt sem, hogy szabad-e reménykednem benne. Csak azt tudtam, hogy ha nem változik semmi rövidesen, akkor minden megfog.

Jisu és Bluen igyekeztek tartani bennem a lelket. Nem értették meg, hogy nincs mit.

Bluen is azzal a hülyeséggel próbálta teletömni az agyam, hogy beszéljek Daninak Emmáról. Miután ezt kiveséztük, felhozta Christ. Bántam, hogy felvettem neki a telefont, akkor, amikor Emma Tanának esett. Nem érdekelt, hogy látott a leggyengébb állapotomban. Az viszont már igen, ahogy azóta nézett rám. Mintha bármikor ugrásra készen állt volna, hogy megakadályozzon valamit, amit amúgy sem tettem volna meg.

Nem vagyok teljesen hülye. Ha a halál személyesen kopogtatott volna az ajtómon, örömmel engedtem volna be. De eszembe se jutott elébe menni.

Különben mi lett volna a többiekkel? Jisu biztosan a halálba gyászolta volna magát. Nem tudom, anyám kibírna-e még egy temetést. És Taehee… hiába tűnt úgy, hogy látni sem akar, a halálomat azért nem kívánta.

Aztán ott voltak a cicák. Jó sorsuk lett volna Taeheenél. De talán sosem értették volna meg, hova tűntem.

De a legnagyobb ok Emma volt. Tudtam jól, hogy mit tesz az emberrel egy próbálkozás. Nem szerettem volna, ha a szeretteim keresztülmennek azon, amin nekem kellett. Akkor inkább szenvedek én.

Aztán lehet, hogy csak áltattam magam. És valójában senkinek sem számított, hogy itt vagyok-e…

Az egyetlen menedékemet is elvette Saena. Akármennyire is volt szar minden, a táncba elmenekülhettem. De most valahogy a munkahelyemen is folyton belé bukkantam.

Néztem azt a visszataszítóan boldog mosolyát. Hallgattam, hogyan áradozik Daniról. Mintha csak direkt ki akartak volna cseszni velem – ő is, és Isten is – már ha létezik egyáltalán.

És már megint pont ugyanabba a liftbe kellett beszállnia, amibe én is voltam. Rám nézett, ahogy besétált, de nem szólt semmit. Még csak nem is köszönt. A haverja megállás nélkül magyarázott neki, de ő rá se figyelt. A semmiből hirtelen arról kezdett beszélni, mennyire jól érezték magukat Danival előző este.

Nem akartam megadni neki az örömöt, hogy lássa, mennyire bosszant az, amit mond. Csakhogy épp abban a pillanatban kezdett csörögni a telefonom.

- Szia, Dani – vettem fel.

- Öhm… Fejre estél, vagy mi van? – nevetett Jisu zavartan.

De ha idiótának is tűnök… Saena szikrákat szóró tekintetét látva megérte. Még akkor is, ha később Dani elmondja neki, hogy nem beszélt velem.

Kiszálltam a liftből és zsebre tettem a telefonomat. Lépteket hallottam magam mögött, de mielőtt megfordulhattam volna, valaki megragadta a karom.

Leráztam magamról Saena kezét.

Nem kérdeztem meg, hogy mit akart. Csak úgy néztem rá, mint egy utolsó darab szarra. Ami valójában volt.

- Hagyd békén Danit – nézett mélyen a szemembe.

Majdnem elsírtam magam, annyira megható volt.

- Oké – feleltem egyszerűen és elfordultam tőle, hogy folytassam az utam a próbaterem felé.

- Komolyan mondtam – kiáltott utánam.

A magasba emeltem a karom, és feltartottam a hüvelykujjam anélkül, hogy visszanéztem volna rá.

Ettől talán csak az lett volna jobb, ha szembe röhögöm. Sajnos nem voltam túl vicces kedvemben, de a jövőre való tekintettel feljegyeztem magamban, hogy mennyire szórakoztató Saena, amikor féltékeny.

Alig több, mint egy hét volt vissza a megállapodásból. Minden egyes nappal egy kicsit jobban feloldódtam. Ugyanakkor féltem is. Mi van, ha végül semmi sem változik majd?

És mi van, ha igen?

Emma ugyanolyan pozitív volt, mint aznap, amikor megígérte, hogy minden ugyanolyan lesz, mint rég. Hitt abban, hogy az egy hónap elteltével magamtól akarok majd mellette maradni. Jó volt látni, hogy visszatért önmagához, de nem tévesztett meg a látszat. Valójában rettegtem, hogy ha végül elmegyek, ugyanoda kerül vissza. Aztán kezdünk mindent előről.

Bluen elhívott magával edzeni. Feltételeztem, hogy ketten leszünk, de tévedtem. Úgy ragaszkodik Chrishez, mintha élete párja lenne. És az is nagyon bántja, hogy feszültség van kettőnk között.

Mivel Chrisék még nem végeztek a vásárlással, a lakásukban vártuk meg őket.

Nem volt hozzá kedvem, de közben… Nem tudom. Nemet sem akartam mondani. Mert mit csináltam volna helyette? A plafont bámulom otthon?

Nem tudtam, hogy Dani otthon van. Azt hittem, hogy Chrisékkel ment vásárolni, vagy Saenával van, vagy valami. De nem, neki pont akkor kellett otthon lennie, amikor Bluen egy újabb monológot tolt le nekem arról, hogy hamarabb tisztáznom kellett volna Danival a dolgot.

Nem haragudtam rájuk, amiért szerették volna, hogy jobb életem legyen. Csak marhára untam, hogy nem értik meg, ez nem rajtam áll. Vagy ez marad, vagy a bűntudat, hogy tönkre tettem valakinek az életét. Attól kellene jobban éreznem magam?

Némán hallgattam Bluent, bízva abban, hogy ha nem szólok közbe, egyszer a végére ér. De nem így történt.

- Miért, mi lett volna, ha elmondom Daninak, hogy mi van? – csattantam fel. – Egy csapásra megváltozik minden? – Bluen némán nézett rám, majd lesütötte a szemét. A bűnbánó arcát látva kicsit lecsillapodtam. Lejjebb vettem a hangom: - Értsétek már meg, hogy nem én akartam ezt. Nem hagyhatom csak úgy ott. Nem történhet meg az, ami a legutóbb…

Bleun összeszűkült szemekkel meredt előre. Vajon azon gondolkozik, mivel tudna rám cáfolni?

- Szia, Dani.

Felkaptam a fejem, és Dani szobája felé néztem. Résnyire volt nyitva az ajtó, alig láthatóan ott állt ő, kócosan.

Hallgatózott?

Azóta nem láttam őt, hogy hazajött Saenától. Nem véletlenül. Nem akartam látni. Ha tudtam volna, hogy otthon van, be se teszem a lábam a lakásba.

És ezt a beszélgetést sem kellett volna meghallania.

- Azt hittem, nem vagy itt – mondtam. Mérges voltam, amiért ott állt, bűntudatosan. Semmiféle sajnálatot nem akartam rajta látni.

- Ühüm… - ez volt minden válasza, miközben az ajtófélfának dőlve a körmét rágta. – Chrisék nincsenek itthon.

Micsoda elmés megállapítás.

- Nem mondod? – mordultam fel.

- Miről beszéltetek? – egyenesedett ki hirtelen.

- Semmi közöd hozzá – vágtam rá.

- A nevemet hallottam… - kezdte, de a mondat közepén elbizonytalanodott, mintha elhagyta volna a bátorság.

Helyes. A legjobb döntés, ha annyiban hagyja, és nem ártja bele magát jobban.

- És? – nevettem fel gúnyosan. – Csak azért, mert megemlítettünk, azt gondolod, hogy rád tartozik?

- Nem…

- Jó – vágtam közbe. – Mert nem is.

Feldühítette a bunkó stílusom. Láttam a szemében, ahogy a félénkséget felváltja a tüzes tekintet.

Ezt a tekintetet szerettem benne a legjobban. Annyira… élő volt.

- Ha semmi közöm hozzá, akkor Jisu miért?...

Elharapta a mondatot, ahogy Bluenre pillantott. Én is ránéztem, és még épp elkaptam, ahogy halványan megrázza a fejét.

Miről nem tudok?

- Sajnálom, igazad van – mondta végül Dani teljesen érezelemmentes hangon. Még mindig dühösnek tűnt, de Bluen intésére visszavonulót fújt. – Tényleg nincs hozzá közöm.

Miután eltűnt a szobájában, közöltem Bluennel, hogy nem várok Chrisékre. Elment a kedvem a közös edzéstől – különben sem volt helyem közöttük.

Egész délután azon gondolkoztam, mit mondhatott Jisu Daninak. Este végül úgy döntöttem, hogy leszarom, ki néz hülyének, oda megyek, és megkérdezem.

Dani nem volt otthon. Egy részem megkönnyebbült, a másik dühöngött.

Jisu a szobájában volt. Ahogy gondoltam, a kérdésem hallatán kerülte a tekintetem. Vaj volt a füle mögött, és nem kívánta megosztani velem.

Én meg nem kívántam addig elmenni, amíg ki nem szedek belőle mindent.

- Dani elmondta, hogy beszéltetek.

A szekrényének dőlve álltam, karba tett kézzel. Kicsit túloztam. Épp csak kicsúszott Dani száján Jisu neve. De erről nem kellett tudnia.

- Akkor miért nem Danit kérdezed? – fújtatott dühösen.

- Mert tőled akarom hallani.

- Jó, hallani akarod? – csattant fel fülsiketítően magas hangon. – Akkor elmondom! De ne én legyek a szar, jó?!

Nem feleltem. Intettem, hogy kezdjen hozzá, mire fáradtan felsóhajtott.

- Csak azt mondtam neki, hogy dobja Saenát.

- És?

Lebiggyesztette az ajkát. Azt hitte, beveszem, hogy csak ennyi volt.

- Jó, talán azt is mondtam, hogy várjon rád… - szaladt ki a száján.

- Jisu…

- Tudom, nem kell mondanod semmit. Én vagyok a hibás, blablabla… De mielőtt lecsesznél, gondolkodj el azon, hogy mikor nem akartam neked jót?

Tudom, hogy mindig jót akar. Felesleges volt a fejemhez vágnia. Csak a jószándéka legtöbbször visszafelé sül el… annak meg én iszom meg a levét.

- És ő mit mondott?

- Hát… tudni akarta, hogy mi van veled, amiért… hát, hogy miért kérem ezt. Mert eléggé feldühödött, amikor ezt mondtam.

- Nem csodálom – ingattam a fejem. Ki ne lenne dühös, ha valaki arra kéri, hagyja ott a pasiját, és várjon, amíg a másik szakít a csajával?

- Meséltél neki Emmáról?

Alig bírtam feltenni a kérdést. Nem tudom, milyen választ vártam.

Jisu szemei kitágultak. Teljesen kiszáradt a szám.

Mi van, ha elmondta neki? Nem akartam, hogy tudjon róla, mert… valójában attól féltem, az sem érdekelné Danit. A szemében ígyis-úgyis egy csaló voltam.

- Nem akartam… - felelte. – Azt mondtad, hogy ne mondjak semmit, úgyhogy nem mondtam semmit.

Megkönnyebbültem.

Csalódott voltam.

Az illúzió legalább megmaradt. Dani nem keresett meg, nem borult a karjaimba. Csak elment Saenához. Ez a tény jobban tetszik abban a tudatban, hogy fogalma sincs Emmáról.

És egyébként is. Biztos szánalmasnak tartana. Gyengének. Ugyanúgy, ahogy a többiek is.

- Rosszul tettem? – bizonytalanodott el.

- Nem – válaszoltam ellökve magam a szekrénytől.

- És… utálsz? – grimaszolt.

Félt rám nézni.

- Nem utállak.

Szinte láttam a szemeiben a megkönnyebbülést.

Tudom, hogy nem vagyok egy kedves ember, de minek kell ennyire tartani tőlem? Tudhatná, hogy sosem tudnám utálni… legfeljebb mérges lennék rá. Nagyon.

- Akkor jó.

Érthetetlen volt számomra, hogyan képes egyik pillanatról a másikra ennyire egyszerűen stílust váltani. Az előbb még majdnem szörnyet halt a félelemtől, most meg csicseregni kezdett, mint egy kis madárka.

- Jisu – szakítottam félbe.

A szája tátva maradt a mondat közben.

- Nem haragszom. De kérlek, hagyd békén Danit. Ne akard meggyőzni őt. Hadd legyen Saenával, ha ezt akarja.

Úgy nézett rám, mintha űrlény lennék.

Tudom. Nekem is fájt a szám, miután kiejtettem ezeket a szavakat. Főleg az utolsó mondatot.

De mit tehettem volna? Manapság már nem lehet elvenni valakit az akarata ellenére…

- Jól van, értettem – forgatta a szemét. – De mi lenne, ha…?

- Nem – fojtottam belé a szót. – Nincs semmilyen "mi lenne, ha…". Nem lesz semmi. Akadjatok le a témáról. Rólam, Daniról, és Emmáról is.

- Jól van már, jól van – úgy duzzogott, mint egy kisbaba. – Felfogtam. Még csak a nevedet sem ejtettem ki a számon azóta…

Chris épp akkor jött ki a szobájából, amikor én Jisuéból. Találkozott a tekintetünk.

Ezúttal én kaptam el hamarabb, de csak mert nem volt kedvem a hatalmi játszmákhoz.

Elindultam a bejárati ajtó felé.

- Taemin? – szólt utánam, mielőtt felvehettem volna a cipőmet.

Hátra fordultam.

- Beszéljünk.

Felvontam az egyik szemöldököm. Nem az lepett meg, hogy beszélni akart, hanem az, hogy nézett rám.

Bűnbánóan.

Leült a kanapéra, és várakozva nézett rám.

A nappali falára bámultam, mintha rá lenne írva a helyes döntés megfejtése. Nem volt, egyedül kellett kitalálnom.

Leültem a fotelembe.

- Tartozom egy bocsánatkéréssel.

Nem nézett rám, előre dőlt, könyökeit a térdére támasztva, és az összekulcsolt kezét nézte.

- Eddig tartott rájönnöd?

- Muszáj megnehezítened, ugye? – halványan elmosolyodott, ahogy félredöntött fejjel rám nézett.

Vállat vontam. Talán segítenem kellene? Ha már ennyit vártam…

Felegyenesedett, mielőtt folytatta volna. Azt hittem, hogy nem fog szembenézni velem, de tévedtem. Egyenesen rám nézett.

Jó. Legalább ennyi gerinc még maradt benne. Ennek örülök.

- Nem kellett volna elmondanom Daninak.

- Hát nem – értettem egyet.

Egy szomorú mosoly jelent meg az arcán.

- Kaya mellett Dani az, aki a legfontosabb nekem. Csak az volt előttem, hogy neki mi a jó. Olyan… ijesztően boldognak tűnt, miután csókolóztatok. Nem akartam, hogy máshogy derüljön ki. De te is a barátom vagy… és kurvára hátba szúrtalak.

Nem szóltam közbe. Lett volna mit, de megtartottam magamnak. Biztos nem lehetett könnyű idáig eljutnia. Nem akartam megzavarni.

- Meg kellett volna hagynom az esélyt neked, hogy te mondd el.

- Igen – dőltem előre ezúttal én. – Az lett volna a legjobb, ha először velem beszélsz. És nem vele.

Haragudtam Chrisre. A haragomat az táplálta, hogy elárult, és nem az, hogy kudarcba fulladt miatta a kapcsolatom Danival. Egészen idáig bele sem gondoltam, mi lett volna, ha én mondom el neki.

Talán beszéltem volna Emmáról. Nem vártam volna el, de lehet, hogy magától döntött volna úgy, hogy kitart mellettem.

Az is lehet, hogy ez is csak egy illúzió. De már sosem fogom megtudni. Mert Chris elvette az esélyét.

- Ennyit akartál? – kérdeztem.

- Őszintén sajnálom – bólintott.

Bárcsak ne mondott volna inkább semmit.

Még mindig haragudtam rá… és ettől csak nagyobb szarnak éreztem magam.